Evangélikus Népiskola, 1916
1916 / 1-2. szám - Vándor: Jegyzetek
- 15 kérhet segítséget. Mások, kik ezt az utat már végigjárták és egyszersmind fáradságuk hiábavalóságáról győződtek meg, a másik, a hatalmasabb, a gazdagabb úrhoz, az államhoz fordulnak. Ki adja meg a nem állami tanítónak is a családi pótlékot, a háborús drágasági pótlékot és azt a lakbért és fizetést is, melyet a boldogabb állami kollégái élveznek? A háborús pótlékra vonatkozólag mintha reménysugarak biztatnák a két urat szolgáló és „mindaz- által éhező“ nem állami tanítót. De hol marad még a többi, ami még szükséges ahhoz, hogy a felekezeti tanító is olyan anyagi ellátásban részesüljön, mint az állami! Türelem, csak türelem. Kitartásra buzdítanak már régóta, de jó Istenem, meddig kell még ilyen biztatásokkal megelégednünk? Meddig még? Ismerjük egyházunknak erre vonatkozó régi kijelentését: szegények vagyunk, nem tehetjük, de majd.... kérjük az államot. És az állam? Az állam azt mondja (és ezt ki veheti tőle rossz néven?) ki parancsolhat nekem abban, hogy mikép fizessem saját tanítóimat ?! De ugy-e, a legutóbbi törvény szerint azt is mondja az egyházaknak, adhatsz te is annyit, mint én; anélkül, hogy ez az előbb élvezett államsegélyt érintené. Adhatsz egyház állami fizetést, családi pótlékot, állami lakbért is. Azt hiszem azonban, kevés egyházközség vette ezt az engedélyt igénybe. A szegény egyházak nem tudják megadni, ha akarnák is és a gazdagok ? No azok meg óvatosságból nem adják meg. Véleményük körülbelül ez : várjatok tanítók, majd megkapjátok ti is attól, akitől a szegény gyülekezetek is várják a megváltó segítséget: az államtól. A „bölcs“ előrelátás, az óvatosság bírja őket arra, hogy ne költsenek a tanítóik fizetésének emelésére. Minden kérésre a felelet: majd megadja az állam. Hogy helyes-e ez az óvatosság az egyházak nem csak anyagi, de erkölcsi szempontjából különösen, ehhez szó férhetne. A szép szavaktól hemzsegő beszédekben az iskolát, az egyház veteményes kertjének szokták nevezni. Szép, de erre a kertre, mint egyházunk fundamentumára a múltban sokat áldozott egyházunk. Nem mondom, hogy most már nem áldoz, de az az előbb említett óvatosság komoly gondolkodásba ejthetné mindazokat, kik vallásukat még szeretik. Persze, mi tanítók nem hallgathatunk és ne is hallgassunk addig, míg tanító és tanító között fizetésben oly nagy különbség lesz, mint ma még van. Sok fülnek nem tetszik vagy már unalmassá válik a felekezeti tanító folytonos kérése, lamentálása. Azért azután nem kell csodálkoznunk azon, hogy némely körökben
