Evangélikus Népiskola, 1914

1914 / 1. szám - Mendöl Ede: A pálfai csata adventi világításban

17

újabb ragadós nyavalya ez. Gyógyíttassuk ki belőle magunkat az ildomosság, jóizlés jegyében.

Ekkép sepergetvén előbb a magunk, tanítók, háza tájékán, kérdezhetem továbbad: mi szította lángra a pálfai csata tüzét ? Hát biz az én kedves Tisztelendő Uramnak magyarok között szokatlan Fogadj Isten-e. A sióvidéki tanítói kör ellátogat s befogadást nyer Tisztelendő Uram egyházközségébe (illetve filiájába). Úgy tudom, a vendéglátó magyar ember még ellenségét is tiszteli annyira, hogy esetleges sértegetéseit sem torolja meg háza négy falán belül, míg vendége. Avagy ez a különös elfogadás fenyítés akart volna lenni ? Az egész egyesület vagy csak elnöksége, avagy mindkettőé ? Az elnökség eljárásának megítélése első sorban nem szoros belügye-e az egyesületnek, s ha eljárásáért szavatosságot vállalt s így ki- vagy fölfelé nyilvánul és ténykedik: Tisztelendő Úr hívta-e fel figyelmünket

azokra az illetékes testületekre cikkében, melyek felettünk ítélkezésre jogosítvák? Vagy nyilatkozásával talán az elnök helyzetét akarja lehetetlenné tenni? Nem gondolja, hogy az ilyetén külső, magánakarat esetleges érvényesülése közel járna a megtagadtam erős kifejezéssel nyilvánított fogalomhoz? Akkor, mely- iyel illetni a lelkészi kart a tanítóknak nincs joga, amit különben senki sem vonhat kétségbe. Az itt feltett kérdésekre bíráló feleletet adnom tiltja az a függő, de őszintén jó baráti viszony, mely Tisztelendő Uramhoz, mint ugyanegy egyházközségben működő alanti tisztviselőtársa fűz. Tán felhívás nélkül is megadják reájuk lelkésztársai.

Mi jó célja vájjon az egész hadakozásnak ? Mért kellett a pálfai fogadtatást a nagy nyilvánosságra vinni? Nem találok reá feleletet. A nagy ref. papról, Baksai Sándorról mondja egyik bírálója: Vannak dolgok, szokások, irányok, intézmények,

amelyeket szeret, de van jó szív, amely kíméletesen, gyöngéden bánik más dolgokkal, más szokásokkal, amelyeket szeretni másoknak van joguk! E jeles elbeszélő egyház életünket festő egyik képe tűnik emlékembe.

Az egyházmegyei gyűlésen megjelennek a kopottos külsejű rektorok. Külön, félfelé állva csoportosulnak. Halkan tárgyalnak. Ábrázatjukról is lerí, hogy váltakozva, hol összebogozva anyagi szűkösségüket, meg a lelkészek s tanítók közti viszonyt méregetik, szinezgetík. Elmondhatták egymásnak panaszaikat, megbékélve oszolnak szét pátriáikba tovább gyűjtögetni panaszaikat az újabb összejövetelre.