Evangélikus Népiskola, 1913

1913 / 6. szám - Tegyünk is már valamit

130

kell kiefjtenünk, ki kell állnunk a fórumra, kiabálnunk kell, hogy meghallják szavunkat, hogy észrevegyék, hogy élünk és hogy akarunk valamit. De ezt mint egy ember kell tennünk és nem úgy, mint a legutóbbi nagygyűlésen, mely leginkább ezt a címet érdemelné meg: a nagyhangú tanítók kisgyülése. Ez a gyűlés gyatrán sült el, összesen talán kétezer ember vett részt benne. Harminckétezer közül kétezer! Mi ez? Semmi. Azaz mégis valami: szégyen! Szégyelhetjük nemtörődömségünket. Csodálkozhatunk-e ilyen körülmények között azon, hogy akciónkat felülről, honnan az áldást várjuk, lekicsinylő mosollyal nézik s kívánságainkra, melyek valóban az össztanítóság kívánságai, előkelő páthosszal azt mondják: ,,Ez nem minden tanító törekvése, hanem csak néhány renitens alak hetvenkedése/’ — És a látszat nagyon is mellettük szól. Az egész gyűlés nevetséges paródiának a hatását tette rám. Kétezer ember harmincezer nevében kiabál. Ez legalább is komikus. Megfordítva érteném a dolgot, de igy nem. Ilyen körülmények között sohasem vergődünk zöld ágra.

De nemcsak, hogy zöld ágra nem jutunk, hanem rosszabb is lehet még a sorsunk, mint amilyen jelenleg, mert azok a bizonyos illetékes körök, látva szánalmas erőtlenségünk, a maguk javára fogják felhasználni gyarlóságunkat. A tanítóságból maguknak szolgálatra kész korteshadat teremtenek, sárba dobják eddigi meglehetős szabadságunkat s nagyobb fizetésünk dacára nagyobb szolgák leszünk, mint voltunk eddig. Rajtunk csak egy segíthet: az erő. Ezt kell kifejeznünk. Nézzék meg a tisztelt tanító urak az olyan sokszor ócsárolt, sokak által lenézett szocialistákat, amikor ezek akcióba lépnek, akkor remeg az egész hivatalos világ és fő a feje a minisztereknek. Mitől félnek? Attól ami nincs meg mibennünk: az erőtől, mit az összetartás ad meg nekik.

És ebben a mondatban úgylehet éppen fején találtam a szeget. Nem tartunk össze! Szét vagyunk szórva! Ahány felekezet, hegy, völgy és folyó van ebben a hazában annyi inneni és túli egyesület van, melyeknek mindegyike komoly képpel játszi; a maga kisded játékát, abban a szent hitben, hogy kiható, komoly munkát végez. Pedig higyjék el nékem minél inkább komolykodnak, annál nevetségesebbek. Minden gyűlés elején elmondja az érdemes elnök úr a maga megnyitó beszédét; sopánkodik, hogy rossz idők járnak, hogy sírunkat ássák; ámde ő megmutatja majdan az útat, amelyen a jövőben járnunk