Evangélikus Népiskola, 1910
1910 / 1. szám - x–y: ?
13 ezt a gyülekezeti elnökség utján mégis kérelmezné, a tanítók bizonyára még így sem volnának ellene. Ránk tanítókra azonban a lelkészi körök ez . eljárása, bármint szeretnénk és óhajtanánk is, egyesületünk nagyobb számú tagjainál fogva precedensül nem szolgálhat; nekünk ennélfogva nem lehet a kényelemre s egyebekre tekintettel lennünk anélkül, hogy a gyülekezetnek nagyobb terhére ne lennénk. Terhére lenni pedig senkinek nem akarhatván, kénytelenek vagyunk gyűléseinket a templomban tartani. Ez pedig már önmaga vindikálja a nyilvánosságot, mert oda bejönni mindenkinek joga van. És ezt a nyilvánosságot mi óhajtjuk is. Semmi titkolni valónk nincs. Az ügy amit mi képviselünk, a tanügy, az közös úgy s így annál jobban szeretjük, minél tágabb rétegekben érdeklődnek iránta, mely annak csakis hasznára lehet. Ez okból gyűléseinken bárkit is, mint tanügybarátot, igen szívesen látunk, sőt erre a gyülekezet elöljáróit s a kompetensebb egyéneket egyenesen meg is hívjuk, hogy figyelmüket, a tanügy s azok képviselőinek működésére és munkásságára felhívjuk, a tanügynek minél fokozottabb mérvű előmozdítása céljából. Azt hiszem, ezen csak nem lehet gáncsolni, kifogásolni való?! És ha illő és kívánatos, hogy minden munkát a keresztyéni kötelességhez méltóan, Isten nevében kezdjünk el: mennyivel kívánatosabb itt, annak szolgái által, annak házában, hol egyházi és világi férfiak, gyülekezeti tagok, különféle tanügybarátok együtt vannak, a tanügy előbbre vitelének nehéz, de háladatlan munkáját, jó példát mutatva egyszersmint a jelenlevő híveknek, Isten nevében, könyörgéssel kezdjünk meg. Már pedig ahol könyörgés van a templomban, ott a könyörgésre való jelzésnek is okvetlen meg kell lenni, hogy a gyülekezetben szétszórtan levő tanügybarátoknak, az istenitiszteleten s gyűlésünkön esetleg résztvenni óhajtó híveknek jeleztessék a könyörgés megkezdése. Tehát a harangozás nem a gyűlésnek, hanem főként a könyörgésre szól, mint amelynek helyénvalóságát, célszerűségét, jogosságát és szükségességét senki el nem vitathatja — roszmajuság nélkül. Ez okokból látjnk mi szükségesnek gyűléseinknek a templomban tartását, nyilvánosságát s a harangoztatás szükségességét. Nem hisszük azonban, hogy ezzel a mesebeli úrral, ki mindezeket negálni méltóztatik, a nagy tömeg, sőt tán egyetlen ember is, azonosítaná magát s vele szolidaritást vállalna. És ha mégis találkoznék ilyen, sőt tán tömegesen is, ez esetben mi szintén nem volnánk tanácstalanok s arra kényszerültén tudnánk más helyzetet is teremteni. Hanem ha abba egyenesen belekergetnék a tanítóságot, azokat senki ezért ne okolja. Erre felelet nem lehetne más, minthogy a tanító-egyesületek elhatároznák, hogy félretéve mindon tekintetet, gyűléseiket ezután az iskolában, ahol az iskolapadok eltávolítása s a teremnek székekkel való ellátása lehetséges, vagy a községi tanácsteremben, ha ez az időben éppen nélkülözhető, — vagy tágabb tanítói lakásban, ahol ilyen van, — vagy akár
