Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 11. szám - Sass János: Korkérdések vallásos világításban
316 És ha még megfontoljuk, hogy tulajdonkép oly ismerettárgyakról van szó, melyeket legalább jó részben talán kivétel nélkül minden gyermek korábban megtud, mint kellene, a nevelés ezen munkája teljesen felesleges és egyáltalában céltalan. Más királyt kell választani, aki a mi szervezetünk rakoncátlan népe között rendet tartani képes. Be kell ismernünk, hogy letértünk a helyes útról, saját gyarló erőnkben elbizakodottan hűtlenül elhagytuk legbiztosabb vezérünket. Vissza kell térnünk arra az útra, ahol felismerjük a bölcs gondviselés működését és ha annak törvényei szerint alkotjuk meg életszabályainkat, bizonyosak lehetünk a felöl, hogy ezeket követve mind az egyén, mind pedig a társadalom egészséges, elégedett és boldog életet él. Általánosan ismert és mindenki által elismert tapasztalati igazság az, hogy a nemi ösztön az állati élet leghatalmasabb legviharosabb nyilvánulása. Az élő lény egyik legmagasztosabb célját, a fajfentartás ösztönét szolgálja s hitünk szerint ez okból rendelte úgy a gondviselés, hogy gyakorlása a szervezet összes erőinek teljességét veszi igénybe. Nincs az állati, vagy mondjuk inkább emberi életműködésnek semmiféle más nyilvánulása, melyben a test és lélek minden képessége oly magas hatványra fokozódva és oly csodálatosan munkálkodnék, mint ezen ösztön követésében. De viszont talán semmiféle más téren nem boszulja meg a természet törvénye a mértékletlenséget és anarchiát oly rettenetesen mint itten. A legnemesebb gyönyör s az életboldogság egyik főföltétele, ha engedelmeskedünk a gondviselés törvényeinek; rút, visszataszító, sőt undorító, a mellett nemzedékpusztitó méreg arra nézve, aki e törvényekhez nem alkalmazkodik. Gyilkoló ereje ellen a természet — vagy helyesebben szólva : az isteni gondviselés az állatok létét az által védelmezi meg, hogy működését bizonyos, nagyon rövid ideig tartó időközökhöz kötötte, melyeknek eltelte után az állat nemi ösztöne hosszabb ideig alszik, úgy szólván nem is létezik. Az embert a gondviselés ezen korlát alul felszabadította s a kor természetszerű határain belül egészen tetszésére s belátására bizta ebbeli kívánságának kielégítését. De ez a szabadság a vágyak féktelensége folytán veszedelembe sodorná az embert, mely ellen a józan ész, mint fentebb mondottuk, nagyon gyenge oltalom volna. Azért oltott az alkotó az emberi lélekbe szeméremérzetet. Ez őrködik ama szenvedély működése felett és azt bizonyos, az életszervezetre nézve jótékony határok közé szorítja. Ez az érzet indít arra, hogy a nemi ösztön iránt sajátságos, csudálatszerü tisztelettel viseltetünk s azt a nyilvánosság világától legszorgosabb gonddal elkülönítjük. Azt mondja egyik remek Írónk, hogy a magyar ember idegen előtt meg se csókolja a feleségét, A házastársi viszonyt oly benső, oly egyéni mysteriumnak tartja, hogy annak bármely nyilvánulását átallja piacra vinni. A szeméremérzet meleg öléből a nemi élet iránt titok- szerű kegyelet fakad, mely megóvja azt a szervezettel össze nem férő
