Evangélikus Népiskola, 1909
1909 / 4. szám - Tárca
129 „Óh! beszéld el édes szomoriicska — mondám, s átöleltem kérges derekát szeretettel, biztatóan. „Hát jó! elmondom. — Atyja kocsis volt az uraságnál. Szép, jó engedelmes, szófogadó fiú volt. Az uraság vele egykorú fiának lett játszótársa. Inkább eleven játékszere. S mint ilyen, nélkülözhetlen, legbecsesebb játékszere. Az uraság is fgy, s mint ilyent, fia révén megszerette. Fiával együtt taníttatta. A kocsis-fiú tanult az urfi helyett is. — Otthon is, a felsőbb iskolában is. A 6-ik osztályig. Ekkor az uraság egy vig éjszakai mulatság után maga^hajtá a lovakat, — a lovak megvadultak, s a kocsit elragadták. Őrült vágtatás folytán a kocsi felborult; az uraság a lovak közé esett, a kocsis]jpedig a kocsi alá. A kocsis nyomban meghalt, az uraság fél év múlva. A két tanuló fiú árva lett. Az úrfi hazament gazdálkodni, jobban garázdálkodni ; a kocsis-fiú pedig, — az itt nyugvó — félbehagyta tanulmányait. Elment, — előbb segédtanítónak, utóbb pedtg itt megválasztották rendes tanítónak. Ekkor édes anyját magához vette. Ez volt boldogságának fény kora. 23 éves korában elhalt édes anyja. Egyedül élt. Ekkor egy nyári mulatság alkalmával megismerkedett a bogáti jegyző leányával, aki szép behízelgő hangjával egészen elbűvölte, amidőn ezt énekelte : „Szomorufűz hervadt lombja, Ráhajlik a sírhalmomra. Óh! be jó lesz megpihenni, Oda lent majd nem fáj semmi, Nem bánt senki.“ Szíve és szeme előtt új világ tárult föl. — Nem untatlak. Rövid leszek. — Az éneklő szép is volt, az ifjú pedig derék, kellemes külsejű s jóhírü tanító. — Egy pár lettek. — Mindketten egyformán vagyontalanok. A tanító nős állapotában fokozott hévvel és erővel dolgozott. Teljes erejével. Iskolája kitűnő volt mindenkor. Szerette mindenki. Az itt nyugvóktól hallottam. — Ifjúságát, erejét, szivének-lelkének egész melegét szétosztotta — másoknak ; tudását, erejét felhasználta — mások javára. A sanyarú gyermeksorstól s a gondterhes ifjúságtól megedzett férfi szive vérzett, midőn két gyermekét elvesztette. Volt még egy kis fia. A legkisebb; a legkedvesebb. Ezért élt-halt. Kis családfának, nejének és fiának jóvoltáért tűrt, szenvedett, küzdött és nélkülözött örömmel, panasz nélkül, éveken — gyötrelmes éveken —- át a szegényesen fizetett 280 frtos tanítói kenyéren. Gyakran, — midőn senki sem látta — sirt bánatában, mert neje folyton panaszkodott a szegény, ség miatt, s még szemrehányásokkal is illette. Látnia, tapasztalnia kellett, hogy a szegénység, a nélkülözés ő és neje között mindig mélyebb űrt ás, s egymástól eltávolodnak. A neje, aki őt soha meg nem ér
