Evangélikus Népiskola, 1909

1909 / 3. szám - Jausz Vilmos: Válasz Szigethy János tanító úrnak cikkére

98

A 8. tételből, a már kiutalt segélyek akárminő leszállításáról nem kívánok külön szólni, most is aláírom mindazt, amit erről a bizottsági jegyzőkönyv a 6. és 7. oldalon mond.

A 9. tételt látom a legkétesebbnek Nem tartom valószínűnek, hogy az aktiv tagok alapszabályszerü díjakon felül számbavehető évi járulékra köteleznék magukat. Régebben, a nyolcvanas évek elején, nem vállaltak többet, mert igenis biztak az intézet jövőjében ; most meg azért nem vállalnák, mert már nem bíznak az intézet jövőjében. Nem is csodálnám a vonakodást, a most már el nem oszlatható bizalmatlanság eléggé megokolja. Azért fizessen az aktiv tag évenkint 50 s még 20 koronát, hogy esetleg 10 év múlva, amikor már alig volna optimista jövendőmondó -még kevesebbet kapjon vissza mint most? Mert a járulékemelés, ha meg is szavaztatnék, nem orvosolja a bajt.

A 10. tétel szerint a Baldácsy-alapból idejavasolt 2900 K csak az az összeg lehet, amely eddig is szegény lelkészözvegyek javára fordít- tatott. Megvallom, soha sem értettem azt az okoskodást, hogy vonjuk meg ezen 100 vagy 200 knás segélyeket azon özvegyektől, akik sem az egyetemes lelkész sem az országos tanítói nyugdíjintézet nagyobb támogatásában nem részesülhetnek és adjuk ezt az alamizsnát oda a gyámoldának, hogy majdan azok kaphassanak 420, 210, 105 és 42 K-val többet, akik ama két áldásos intézetnek már lehettek tagjai s akik majd úgyis 6 szór 12-szer annyit kapnak mint ezen szegény özvegyek. Hogy minő okokat hozhatna fel e melletL akárkinek az esze vagy szive, nem tudom.

Ezek szerint tehát, ha minden más intézményünkkel nem törődnénk is, a már úgyis optimistikus kalkuláción alapuló fedezetből évi 11900 K-t le kellene vonunk, a megmaradó 49000 K pedig már az idén alig, a jövő évben bizonyosan nem volna elegendő, a későbbi évekről nem is szólva.

Szomorú, nagyon szomorú a helyzet mindenképen ! Apró lelkek ilyenkor bűnbakot keresnek és nem restéinek „a nagyl'elkü alapítóknak szemrehányást tenni azért, hogy nem számítottak akkor, amikor a szeretet munkáját gyakorolták.“ Ebben, tudom, egy véleményen vagyok az igentisztelt cikkíró úrral, aki az intézetnek mint segélyező intézménynek jellegét most is kiemelte. Szeretnék hozzájárulni javaslatához is, de míg okaimat meg nem cáfolta, nem szabad, hanem ki kell mondanom az igazat, tekintet nélkül arra, tetszik-e nem-e azoknak, akik e feladattal megbíztak, tekintet nélkül minden kicsinyes népszerűségi vagy más érdekre. Mert ne feledjük, hogy akiknek meggyőződésük szerint és hivatalos állásuknál, esküjüknél fogva sürgetniük kell a kínos ügy megoldását, azoknak sokkalta nehezebb a helyzetük mint azoknak, akik még ki akarják tolni a megoldást addig, amig — •— amig, igenis, a teljes felbomlás és szörnyű csőd csakugyan ki- kerülheletlenné válik. Nekik könnyű érvelni, hiszen még oly gyenge érvet is szívesen támogat az aktiv tagok természetes érdeke, külö«