Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 2. szám - Tárca
68 Nyugtalanúl hánykolódott ágyában. Rosszúl aludt. Fázott. Kis test vérétől álmelegedve végre reggel felé elaludt szép csendesen. Szülei, — irgalomból, — tekintettel a múlt napra, hagyták elaludni tovább a szokottnál. Az atya ismét ment dologra. Az édes anya pedig kőnyörületből egy fél órával később költötte föl Bábit. Alig eszmélt a szegény lányka, rögtön tudatára ébredt, hogy ő az iskolából elkésett Sietve hányta magára ruháit. Mosdott, fésülködött, úgy. — ahogy. Rettegve gondolt az iskolára, ... a tanítóra. Nem ok nélkül. Előleges engedély nélkül maradt otthon. El fog késni az iskolából, Mi lesz most ? Mi történik vele ? Tauítója? .... Egy a természettől nem tanítónak alkotott ember. Tenyerestalpas, bozontos szakálú, nagy fejű, bozontos szemöldökű, öklelő szemekkel ellátott, borzas hajú. öblös hangú, durva, indulatos ember. A hatalom jelvénye, az az utálatos bot, — melyet folyton kezében tart, — úgy áll kezében, mint egy . . . tagló. Hát még, ha otthon, — a sok gyerek s az éles nyelvű feleség megharagítja ? s az anyagi gondot nem tudja csillapítani kellő mennyiségű, jó minőségű pálinkával ? . . . Ez mind keresztül cikkázott az ő „gyermek filozófiáján“, melyet a gyakorlatból merített. Félt, remegett a leányka. Félt, hogy az elmaradásért esetleg megbüntetik. Remegett, ... a tanító elé lépni. Mégis, — édes anyja biztatására, — elindult és és . . belépett az iskolába. Ott állt előtte, — kinek durva hangját már kivül hallotta .... Nero ! „Hol voltál te semmiházi?“ — dörgi, s egyet-kettőt ráüt a leányka fejére, hátára. A leányka megdöbben, Szólni nem tud, csak könyei pörögnek. Keze, lába reszket. Szőke fürtös kék szemét tanítójára emeli, melyben szebb és több kérés, esdeklés volt megirva, mint egy imádságos könyvben. — Halkan rebegi: „Elaludtam“. A tanító gúnyosan mosolyog, s megvetőleg mondja : „Te álomszuszék!“ A gyermeksereg hahotára fakad. Hogy tegnap miért volt távol, azt a tanító nem kérdezte, vagy tán nem is vette észre-
