Evangélikus Népiskola, 1908
1908 / 5. szám - Wagner Ádám: Megjegyzések
151 lepetés kútforrása ! Ez pedig- csak úgy kerülhető el, ha e címen egy fix összeg vétetik fel, feltéve, hogy van reá fedezet. Egyébként a fix összeg megállapítása magának az egyletnek is előnyösebb volna, mert fgy biztosítva lenne bizonyos tagoknak állandó megjelenése, ami a tárgyalások gyorsabb és simább menetelét garantálná. Most azonban minden alkalommal — a gyűlés helyének változásával — más és más lesz a megjelentek többsége, mi által nehézkessé lesz a tárgyalás, sőt idegölj munkává az elnöklés, mert a tagok változása közepette, az elnök az állandó elem exponense, kinek folyvást arra kell ügyelnie, hogy az egyes határozatok a korábbiakkal ossz hangban legyenek, mert különben ingadozó lesz az egylet fellépése, határozatlan az álláspontja. Ezen és pedig tapasztalaton alapuló meggyőződésem elvi indoka annak, miért nem tartom helyesnek az útiköltségnek minden megjelenő részére kiutalását. Van azonban gyakorlati indokom is. Észleltem ugyanis, hogy a megjelentek zömét nem a gyülekezetekben is nagyobb tekintéllyel, befolyással, muukörrel biró kántortanítók, hanem fiatalabbak, kezdők alkották. (Pardon e megkülönböztetésért, de nem az én találmányom, hanem a gyülekezeti élet nyilvánulásának eredménye.) Ez így lesz a jövőben is, mert az idősebbeket távol tartja hivataluk. A fiatalok legtöbbje már a záróvizsgát követő napokban pakkol s megy szabadságra, melyből a tanév kezdete előtt ritkán tér meg, hiszen nincs alkalmazó gyülekezetében dolga. Kántoroskodni hiványa szerint csak szükségeseién tartozik, már pedig azt, hogy a kántortanítógyülésre mehessen, kevesen fogják oly szükségnek tekinteni, hogy ezért szabadságukat megszakítsák sőt, költségeskedjenek. Inkább elmennek ők a gyűlésre, különösen ha még útiköltségük is megtérül. A kántor helyettes hiá nyában otthon marad, pedig hát szilárd meggyőződésem szerint az egyes gyülekezeteknek, tehát magának az egyháznak szempontjából ennek megjelenése a gyűlésen kívánatosabb volna. Gyakorlatilag tekintve a dolgot, tehát ismét csak helytelennek tartom, hogy mindenkinek megtéríttessék az útiköltsége. A nem kántortanítóktól a többiek javára elvonnám e kedvezményt, sőt még tovább mennék és a kántoroknak — ha futná a pénz — bizonyos napi dijat adnék. Ez, ha némileg igazságtalannak látszik is, csak méltányos lenne, mert a jelenlegi viszonyok között sok helyen a rendszerint családos kántortanító javadalma egyáltalán nem, vagy csak kevéssel jobb, mint a családnélküli második tanítóé s így úti költségén felüli kiadásait sokkal jobban megérzi, mint az utóbbi az összes költségeket. De meg így lehetetlen volna, hogy valaki, — mint megtörtént — szabadságra menésének s abból hetek múltán visszatérésének költségeiből közel 40 koronát a kerülettel fizettessen meg. Láthatja tehát Memento, hogy nem a tanítók iránti ellenszenv, hanem elvi s gyakorlati indokok vezérelnek nézeteimben. Ezek körül
