Evangélikus Népiskola, 1907

1907 / 1. szám - Tárca

V

29

főztek benne) s mondhatom a legkezdetlegesebb inastól fogva a házgondnok és főkonyhamesterig mind-mind a legszívesebben állt szolgálatunkra. Hát még az a hires könyvtár? No ez aztán valami!! A tudományoknak minden ága van ebben képviselve a legremekebb diszkötésü könyvekben. Nem csuda, ha a bencés barátok, mint tanárok között annyi jeles egyén ékeskedik hazai tanügyünk terén, mert itt bő alkalma nyílik az önképzésre és a nyelvekben való alapos tanulásra. A sok régiség, szebbnél-szebb drága festmények, szobrok mind mind annyi nevezetes történelmi emlékek eredeti vonásokban.

És a szives magyarázat, mellyel egy fiatal theológus ellátott bennünket minden egyes tárgynál, valóban hálára kötelezett mindannyiunkat, kik ott voltunk. — Pedig voltunk mintegy 80 an. Délután járt

az óra, amidőn a vonat távoli moraja vissza indulásra késztetett bennünket. Szép emlékekkel és a magam részéről — sajátságos gondolatokkal — eltelve utaztunk vissza Győrön át — csendes fészkünkbe.

Az utolsó héten Pozsony — az őskormányzó város falai közé szállottunk el hazulról, hogy azon űrt, mely még tátongott Józsefem keblében — betölthessük.

„No amit ma láték, az aztán valami,“ mondá az én vendégem ez alkalommal a falusi kis leánnyal egyetemben, ki első létekor Pesten nyilatkozott igy. — Már a távolból az Oroszvár felől száguldó vonatból nézve ki, jól esik a szemnek, a mint a kéklő Kis-Kárpátok ormai alatt feltűnik a gyönyörű Pozsony látképe, imposáns tornyaival, soksok füst felleget bocsátó karcsú gyárkéményeivel. — És a midőn a kevély Dunát átölelő vasúti és közlekedő vashídon át robogott vonatunk — önkéntelenül is a félelem és rettegés fogott el bennünket, midőn letekintettünk az alant mormogó Duna vizére. — „Istenem! az ember mit ki nem gondol? Tűz, viz, gőz, levegő neki mind hódol!“ sóhajtottam e régi verset. — De csakhamar fütyül a mozdony és meg áll a biztos talajon, az állomáson. ,

Fél tizenkettőre! Tehát rajta József öcsém a látogatással, mert este 6 órakor ismét vissza!! — Dél vagy nem dél, most azzal nem kell törődni! — Szomorú ponton kezdettük. A közeli temetőn futottunk végig, hol volt bizony mit látni a példaszerű tisztaság közepette pompázó síremlékeken, melyek közül néhány országos hirü név felírására is akadtam. Tovább! — Be a városba, ki a Mária Therézia szobrához a dunai korzón végig a szebbnél-szebb házak előtt; — be a nagy piacra, melynek tömkelegé tarkábbnál-tarkább képekkel kedveskedett. El a régi országházhoz, hol hajdan elhangzott a „moriamur pro rege“ — és a hol Kossuth apánk páratlan ékes-szólásaival 1848-ban kivívta a független s szabad Magyarországot. Itt kissé megállapodtunk, hogy magunkba szállva elmélkedjünk a régiekről.

De csak magam elmélkedtem; mert »olaszom“ folyton legeltette szemeit a köröskörül nyilvánult embertömegen és szép utcákon, közben-közben mintegy önkéntelenül is kiszaladt ajakán a szó: „Jaj