Evangélikus Népiskola, 1907
1907 / 7-8. szám - Tárca
193 egészen. A szabadgondolkodók épúgy mint a babona hatalmában állók mindig nagyobb és nagyobb tömegekben elzarándokolnak olyan helyekre, ahol évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt népek sorsa felett döntöttek és Istentől megáldott nagy egyének éltek és működtek. Ma is szent nekünk az a hant, melyet az emberiség emlékében tovább élő nagy férfiak lába érintett, s mely alatt örök álmukat alusszák. Szívesen elzarándokolunk oda és mély megihletettséggel szemléljük a különféle ereklyéket. Azt hiszem kevés protestáns ember van, ki, ha bejárja Németországot, fel nem keresné azon helyeket, ahol az újkor elején a rettenthetetlen wittembergi barát, a nagy reformátor megdönthetetlennek hitt bálványokat rombolt le és lángleikével az emberiség millióinak új ösvényt jelölt. Hozzá hasonló egyéniség Krisztus óta nem járt a földön, mert egyéniségének varázsa alatt netrcsak kortársai állottal , hanem a jelenkor milliói is, szegények és gazdagok, pórok és fejedelmek egyaránt. Nem előzte meg korát mint nagy emberekről szokás mondani, hanem typikus alakja volt annak a kornak, mely őt nemzé és mely mindig nagyobb erővel rázta le a sötét középkornak törhetetlennek hitt bilincseit. Az idők teljességében küldötte őt az isteni gondviselés és hatalmas egyéniségében összpontosította a lelki béklyókból szabadulni akaró emberiségnek őserejét, millió szívnek vágyát, kívánságát. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Most nyáron lesz 3 éve, hogy keresztül.kasul jártam nagy Németországot. Éppen augusztus elseje volt, midőn a német metropolisnak, Berlinnek búcsút mondtam. Utazásom tulajdonképeni célpontja felé, Thüringiának gyönyörű fekvésű múzsa- városába, Jenába igyekeztem. Utamba esett Wittenberg, a reformáció születési városa. Már gyermekkori vágyam volt. ezt látni, azokat a helyeket felkeresni, hol Luther és Melanchtön jártak századokkal ezelőtt Délután '/25 óra volt, midőn a hallei gyorsvonat elhagyta Berlint és fokozódó gyorsasággal száguldozott végig az egyhangú nagy germán síkságon Wittenberga felé, Az 1904-ik évi irtózatos szárazság és hőség akkor érte volt el tetőpontját. A fákat a nagy hőség megfosztotta lombozatuktól és igazán szomorú képet nyújtott a vidék. A roppant kiterjedésű fenyöerdőt elhagyva, 1 órai utazás után egyszerre csak feltűnt egy várfalakkal körülvett város. Már azt hittem, hogy Witten- gergában vagyunk, pedig még csak Jüterbog volt, melynek kapuin buzogányok vannak felfüggesztve és mellettük egy táblácska ezen felirattal; „Wer seinen Kindern gibt das Brot und leidet nachmals selber Not, den schlagt man mit der Keule tot.“ A vonat itt azonban nem állott meg, hanem átrobogott az állomáson és egy fél óra múlva Witten- bergában voltam. Ha az ember kiszáll a vonatból, a városból úgyszólván nem lát semmit. A meglehetősen szerény pályaudvar mögött egy nagy üres térség van, az egyik oldalon kertekkel, amelyek mellett egy árnyékos út vezet a városba. Negyed órai gyaloglás után beérkeztem a városba.
