Evangélikus Népiskola, 1906

1906 / 8-9. szám - Szabó György: Az iskolai év kezdetén

229

Kedv, ifjúság, erő, szellem vagyon Ma is gyakorta mind hiába vesz:

Homályos a cél, tömkeleg az út,

S kit e pályára isten ál ka sodrott,

Szivvérit ontsa bár, mint pelikán,

Hálátlanságot nevel magának« — mondja Arany »Tanári jubileumra« írott versében.

Talán az indítja a régi századok, s indítja néha a mai kor tanítóját is eme keserű kifakadásra: »A kit az Istenek gyűlöltek, azt tanítóvá tették,« hogy tanítványai részéről hálátalanságot tapasztalt? Bizonyára fájdalommal töltheti el e tapasztalat a tanító lelkét, hogy a honnét ö jó magot vélt aratni, ott konkoly termett. — Azonban ha figyelemmel körültekintünk és vizsgáljuk a különféle életpályákat, úgy azon meggyőződésre jutunk, hogy hálátlansággal nem csak a tanítói pályán találkozunk. E tapasz tálát — bár nem örvendetesen — amennyire megnyugtat, úgy igazolja amaz állítás túlzottságát.

Még ba a munka terhességét, a csekély díjazást, az elnyomottnak, a sokak által lenézettnek tartott helyzetet vesszük is amaz állítás szülő okául, akkor sincs okunk e pályától elriadni.

Minden pályának megvannak a maga terhei, nehézségei, bajai, kellemetlenségei, de megvannak — hála Istennek — örömei is.

»Sok szépet írának a bölcsek s gyakran a nem éppen bölcsek is;« igy szól Kölcsey ,,Parainesis“-ében, »gazdag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vigasztalást, mindkettőben magasabra emelkedést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkozás által sajátunkká tevők, ha saját lényünkben kiforrva, hozzánk kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött. A mindig szerencsében élő ily saját birtokot szerezni reá nem ér. Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást az egész természetből, az emberi tettekből és tanításokból szívben élő tudományt szívhatni.«

Én is őszinte lélekkel mondom ö vele: »Hála néki, hogy éltemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia. Keserűek valának azok és mégis általuk tanultam az emberiség becsét érteni, való nagyságot hiú ragyog- ványtól megválasztani, balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatolódra, s mindenek felett érezni, miképen szenvedés és kebelszaggató áldozat tulajdon örömöt hoz leikeinknek és sorsunkon felül emelkedni megtanít.«

Azt hiszem többen vannak közöttünk olyanok, kik midőn e pályára léptek — a választás részben a szülőktől függvén, — nem intézték