Evangélikus Népiskola, 1906

1906 / 6-7. szám - Zábrák Dénes: Diebold Károly sírjánál

182

itt az anyaföld keblén vetettél puha ágyat, a nemes léleknek pedig a mennyei otthonban nyitottál ajtót, ezt mondván; Jól vagyon, jó és hó szolgám, kévésén voltál hiv, sokra bizlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe.

Gyászoló keresztyén hivek! Ily lesújtó csapás után csak az a kit emelhet bennünket a porból, mely megdicsőült testvérünket törhetlen vándorbotként kísérte végig rövid pályafutásán. Omló könyeinket, melyek e bús sírhalmot nedvesítik, csak a mögöttünk levő husvét ünnepéről felénk sugárzó fény, csak az élet fejedelmének ama biztatása törli le: Boldogok akik sírnak, mert ők megvigaszlaltatnak 1 és ama lélekemelő kijelentésére; Én vagyok a feltámadás és az élet, a ki én benem hiszen, ha meghal is él! Óh ti megsebzett, összetört szivek, kiket a mi őszinte, de tehetetlen részvétünk meggyógyítani nem tud, ha ti keservetek gyászfátyolán keresztül megláthatnátok a gondviselő Istennek atyai kezét, amely titeket eddig az elhunyt által oly boldogokká tett, amely most megfoghatatlan bölcsesége szerint súlyos csapást mért ugyan rátok, de titeket azért elhagyni nem fog, mely a roskadozó özvegyeket szeretettel támogatja és az atyátlan árvák mellé őriző angyalokat állít, azokat híven ápolgatja, takargatja, neveli és megáldja, — akkor a sírgöröngyökröl ég felé emelnétek véresre sirt szemeiteket, akkor meghallanátok az ő választott népének tett Ígéretét; „Ne félj, mert veled vagyok én, meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened, aki tégedet megerősített, annak felette megsegitlek és az én igazságomnak jobb karjával támogatlak tégedet“ . . . mert „a hegyek megindulnak, a halmok megrendülnek, de az én igazságom tetöled el nem távozik, és az én békességemnek szövetsége meg nem tántorodik, azt mondja a te könyörülő Istened!“

Óh vajha hozzátok is, miként gyászoló tanitványihoz, betérne a feltámadott üdvözitő ama mennyei üdvözlő szózatával: Békesség ti

néktek! Óh vajha mindnyájunknak fájó sebeit bekötözné a hitnek szelid angyala, azt mondván; Nincs már hatalma rajtunk a halálnak, csak az lesz por, mi porból vétetett! . . . Ne sírjatok! Ültessétek inkább kedveseitek sírhalmára a boldog viszontlátás reményének hervadatlan tavaszi virágait! Pihenj békén korán megdicsőült szeretett testvérünk! Te elhagytál minket, de mi áldott emlékedet szivünkbe zárva megőriz, zük a viszontlátásig. Hálás kegyeletünk virraszt síri álmod felett;

„Sírhalmok virágozzatak, Bánatos szivek, bizzatok,

Kik nyugosznak porladozva, Feltámadnak új tavaszra.

Ott az atya magzatára, S jó atyjára lel az árva,

Özvegy könye nem hull többé — Együtt élünk mind örökké!* Ámen.

Zábrák Dénes.