Evangélikus Népiskola, 1905

1905 / 2. szám - Sass István: Az új népoktatási törvényjavaslat

46

tudja azt igazán élvezni. Több alkalommal hallottam már a közoktatásügy ^ vezetőitől hozzánk intézni a szép szavakat; bizom hazám tanítóságában stb. és megvallom, hogy felfogásom szerint mindig nyugodtan tehették meg a kijelentéseket, mert a magyar tanítói kar a lefolyt 36 év alatt megmutatta, hogy méltó a bizalomra. Megmutatta, mert a 300 frtos minimum mellett is szegénységgel nyomorral, sokszor lenézéssel küzdve vitte folytonosan előre és előre a magyar népoktatás ügyét. De hátha egyszer oda fog jutni, az az ismét és ismét mellőzött felekezeti és községi tanítói kar, hogy az nem fog bízni vezetőiben, úgy amiként nem bíztak annak idején az állami tanítók, vagy az államvasutak tisztviselői ! Könnyebb lenne akkor a megoldás mint most? Nem célom, hogy ezen kérdésekkel talán itt az ifjúság szivében már előre szítsam az elégületlenséget. Isten látja lelkemet, hogy távol tőlem e gondolat, de miután a javaslat ismertetését elvállaltam, kötelességemnek ismerem, hogy nyiltan tárjam fel a helyzetet, anélkül, hog az ő ifjú lelkesedésüket befolyásolni akarnám. Voltam ifjú én is, idealismus és lelkesedéssel tele léptem ki az életbe, hanem a hosszú 26 év ebből sokat lenyesegetett, de mégis maradt bennem annyi, hogy ma is szivem lelkem egész meggyőződésével hirdessem, hogy a tanítói pálya nem nehéz — hiszen nincs egyetlen pálya, amely olyan közvetlenül megteremné örömeit, mint ez — s nem is a tanítói hivatás, s nem a gyermekek körében töltött idő teszi tönkre a tanítót idő előtt, hanem az anyagi gond, és mert ezen anyagi gondot még ezen javaslat is meghagyja a tanítók nagy részén, nem fog az igaz és állandó lelkesedést kelteni a maga munkásaiban jelen alakjában soha.

De nézzük, hogy mennyiben felel meg ezen javaslat azon feltételnek, hogy első sorban biztosítsa a tanítót — nem gondtalan — de tisztességes megélhetését, másodsorban pedig, hogy ne tagolja kasztokra a tanügy azon munkásait, akiknek—mint már fentebb is mondám — lángoló ügyszeretete, fáradhatían munkássága, nemes törekvése egyedüli és legfőbb biztosítéka annak, hogy a törvény ne csak törvény, hanem a szó szoros értelmében megtestesült eszme legyen.

Sajnálattal, de több, mély fájdalommal kell kijelentenem, hogy ezen feltételeknek ezen fontos javaslat nem felel meg. Az a 900, illetve 1000 korona amit a javaslat felekezeti tanítók részére megállapít, az kevés. Ebből megélni nem, csak nyomorogni lehet. Ez lealázása a felekezeti tanűgynek, és lealázása a nem állami tanítói karnak egyíránt.

E pontnál tartozom egy kijelentéssel. Magam is felekezeti tanító vagyok, s mint ilyen iszonyodom még a gondolattól is, hogy azon vád érhet, hogy nem az ügy fontossága, hanem talán az önérdek vezet, a midőn elitélem a javaslat ezen rendelkezését, önmagam iránti kötelességem tehát kijelenteni, hogy engem sem az ezer, sem az ezernégy- százas minimum nem érint, főként, ha a fizetések felbecsülésénél a jövőben nem azon eljárást követik,amit eddig, és épen azért, mert nem érint a dolog, hirdetem lelkem egész meggyőződésével, hogy a fizetés