Evangélikus Népiskola, 1904

1904 / 3. szám - Sass János: A vallásoktatás kérdéséhez

hiszen az csak kétségen felül álló tény, hogy aki biztos az ő eszközeiben, melyeket célja eléréséhez választott, azt sem akadályok, sem veszedelmek, sem első lépéséinek sikertelensége el nem csüggesztik és viszont az is bizonyos, hogy a fáradt vándort, ki meg van győződve, hogy azon a tanyán, melynek fénye a sötétségben szeme elé világot, biztos menhelyet, enyhülést, nyugalmat talál, nem kell külső eszközökkel biztatni a sietésre, hanem áldozatok árári is törekszik a vágyai célpontját elérni.

Fáradt vándor a mi népünk is. Gazdag és vagyontalan, fiatal és öreg, a paloták és a kunyhók lakói egyformán szűkölködnek és a megelégedettséget híréből is alig ismerik. A társadalmi betegségeknek hosszú sorozata sorvasztja kedélyünket, rágódik életfánk gyökerein s pusztít közöttünk gyógyulás reménye nélkül.

A sokféle járvány közül csak egyre akarom fölhivni olvasóim figyelmét ez alkalommal, midőn a vallásoktatás kérdéséhez óhajtok pár szót szólni. A sok közül talán ez a legáltalánosabb.

Az a törekvés kapott lábra az emberben, miszerint megelégszik azzal, ha szavai és cselekedetei az ő felebarátai előtt kifogástalan színben tűnnek föl, mikor azoknak rejlett és mások hátrányára szolgáló céljuk van. Arra nincs legkisebb gondja sem, vajon a benső biró helyesli-e, vagy elitéli azokat. Nem vagyunk őszinték és viszont nem is tudjuk elhinni, hogy irántunk a mi felebarátaink őszinték volnának. Beszédünknek nem az a célja, hogy gondolatainkat mások előtt kinyilvánítsuk, hogy inkább, hogy azokat gondosan eltakarjuk. Az álnokság harapózott el szerfelett közöttünk. Ennek pedig szükség képeni következménye az általános bizalmatlanság.

Sok keserűség és nyugtalanság származik a léleknek ezen beteges állapotából. Tömérdek gondot okoz az embernek szüntelen arra vigyázni, hogy felebarátai gyakorlottabb ravaszsággal túl ne járjanak eszén. Szakadatlanúl azon kell töprenkedni, mikép biztosítsa az ember magát, vagyonát, övéi érdekeit, hogy valamely óvatlan pillanatban kárt ne okozzanak azok, kiket szerető testvéreknek kellene tekinteni. És e sanyarú gondot árnyékként kiséri az aggodalom, vajon nem mulasztottunk-e el valamit lételünk, érdekink védelmében, nem feledtünk-e nyitva egy ajtót, melyen az ármány megtámadhat és elronthat bennünket. Még azon intézmények iránt se tudunk bizalommal lenni, melyeknek hivatás volna az egyén jogait megvédelmezni.

Napjainkban alig van ember, akár a leghatalmasabb, akár a legalacsonyabb körökben, kinek poharába ez az aggodalom keserű cseppeket ne vegyítene. Nehéz bilincs ez a lelkeken, mely ezeknek szabad szárnyalását, felemelkedését megakadályozza, mely ólom súllyal nyo- maszkodva a kedélyre elfojtja csirájukban az öröm virágait, kínzó töviskoronával övezi az ember homlokát és száműzi a boldogságnak, a szellemi jóllétnek első föltételét, a nyugalmat.