Evangélikus Népiskola, 1904
1904 / 10. szám - Tárca
284 tött, ősanyáktól nemzedékről nemzedékre, leányról leányra származó megbecsülhetetlen és semmivel sem pótolható tudományt, hogy hogyan lesz a leányból asszony, igazi asszony, házi asszony, gazdaasszony, feleség, családanya stb. Most az iskolában tanulják a háztartástant, de aligha tudnak egy tyukalja majorságot ereszteni, egy hordó káposztát eltenni ; intézetben tanulják a főzést és adnak hires próbaebédeket, de nem tudom, — feltéve, hogy csakugyan maguk főzték, — a ki egyszer „élvezte“ kiván-e belőle többet. Óh ti bölcs mesterek, a kik nemcsak tanítottatok, hanem neveltetek is, áldott legyen az emlékezetetek ! Még egy van, amire aztán már világosan emlékezem. Egyszer csak elkezdték azt a bizonyos gödröt az iskola mellett körül árkolni, felásni, elágyazni. Szóval kertet csináltak belőle. Minden két tanulónak, egy nagyobbnak meg egy kisebbnek, jutott egy k. b. '/j Q-ölnyi ágy. Az én nagyobb felem volt a Lukácsi Trézsi, a szomszédunk leánya. — Hogy sürögtünk forogtunk ! milyen örömmel munkáltuk a mi kis kertünket ! — És ez történt 1848 előtt. Nem tudom a kormány rendelte-e el, vagy az egyház, vagy a tanító ideája volt, elég az hozzá, hogy megtörtént, volt kertünk, és műveltük azt. Székely Pál megelőzte korát jó egy félszázaddal. Talán még többel is. Mennyit hajtják azóta, kormány, egyház, alispán, szolgabiró, faiskola felügyelő, mennyi törvény, mennyi rendelet! mennyi zaklatás a jegyzőnek, bírónak! A faiskola helye talán megvan minden községben, mert muszáj meglenni! de mennyire vagyunk még attól, hogy rendesen kezelt faiskola is legyen ! Talán még egy fél századnyira. — Hiszen most is tudok olyan helyet, ahol a katholikus és evangélikus részre osztott fa iskolában egyetlen szál fa van, az is vad, könnyebb a faiskolában krumplit termeszteni. Én nem sokára elkerültem ebből az iskolából, Székely Pál eltávozott, a kert is elpusztult. Talán Lukácsy Trézsi sem jár már a földi kertekben; de egy megmaradt. Talán abból az iskola kertből származott az én kertészethez, való kedvem és szeretetem. Áldom azt, ak- ezt a hajlandóságot élesztette bennem. Sok gyönyörűséget, sok vigaszi talást köszönhetek neki. Hogy poéta is volt Székely Pál, azt talán mondanom sem kell. Hi szén a búcsúztatók virágzó korában volt tanító. De én nem erről az oldalról emlékezem rá, mert a temetésre nem jártam el, hanem másról.*) Volt nekünk Kemenesalján és egyebütt bokros rokonságunk. A rokonok mindenikének volt neve, tehát volt nevenapja is. A névnapokra szorgalmasan eljártunk. A gyereknek elő kellett állani a köszöntő verssel (ez pótolta akkor a kisdedovodát.) Agyerek én voltam. A verset a mester *) Óh de kedves szép kis költemény az, az „Ev. Népiskola“ ez idei 2-ik számában Almán Brúnó tanító úrtól, kár, hogy alkalmiságánál fogva nem való az Énekes könyvbe. De ha ez nem való, — nem teremne ott, ahol ez termett, több hasonló is ? Lám, még is jó helyen kerestem az egyházi költészet egyik forrását a tanítóság között. Ne apadjon el ez a forrás. Buzogjon minél bővebben „zengjen, aki zenghet“ — várunk még több ilyent.
