Evangélikus Népiskola, 1904
1904 / 9. szám - Tárca
253 dicséret. Isten, kit roppant egeidben A bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke hitben Óhajtva sejt, szeret s remél : Léted égő napfény nekünk, De bele nem tekinthetünk. Mik a magasságban rezegnek, Mi körülted kering, ragyog: Remekelt csudái kezednek A számlálhatlan csillagok; Láthatlan lények serege, Mind a te szád lehellete. A semmiségből, oh nagy, áldott Te hoztál ki mindeneket; Ronthat s teremthet száz világot Egyetlen egy tekinteted. Te méred ki, oh Uram itt, A nagy időknek folyamit, Fent a magasság, lent a mélység Tégedet dicsőit, imád; A szélvész, ha megreng föld és ég, A villám, a kicsiny virág, S a harmatcsepp hirdeti itt Nagy kezed alkotásait. Szined előtt buzgón leomlok, Áldván Téged, Mindenhatót; Ha lelkem porsátra elomlott, S Hozzád közelebb járulhatok: Akkor ami után eped, Ott eléri hü gyermeked. Addig pályámat híven futván, Letörlöm sok könnyeimet, S megyek a nemesb lelkek útján, A merre én erőm vihet. Rendeltetésem oh mi nagy, Ha vezérem, Jézus, Te vagy ! Bizton tekintem ha jön végem, Atyám, mély sirom éjjelét! Zordon, de nem, nem árthat nékem, Mert az is közelb visz Feléd. Ott is elszórt csontjaimat Kezed takarja, mig virrad! Berzsenyi „Fohászkodás“-a után Sántha Károly.
