Evangélikus Népiskola, 1903

1903 / 6. szám - Iván bácsi üzenetei

vetkezik a pusztulás ideje, fájó szívvel bár, de megvigasztalodva veszünk búcsút vagyonúnktól, reményeinktől. El voltunk készülve reá, hogy sorsunk balra fordulhat, tudjuk, hogy a gondviselés így szervezte — ő tudja miért — a világrendet, belenyugszunk a végetlen bölcse- ség intézkedésébe.

Hanem az embernek azon kincsei, melyek a szeretet százféle viszonyainak közös törzsén teremnek, hitünk és keresztyéni felfogásunk szerint nincsenek a múlandóság törvényeinek alávetve. Sőt minden balsorsban, szenvedésben épen az a tudat tartja fenn az ember lelkét, miszerint vannak lelkének oly kincsei, melyeket sem a rozsda, sem a moly meg nem emészt, sem a tolvajok ki nem ásnak és el nem lopnak. A keresztyén ember abban a hitben él, miszerint az Isten törvényei szerint való élet van sziklára építve, melyet sem a szélvész, sem a tenger hullámai meg nem ingathatnak. S az emberszeretet is az Isten törvénye és ennek legáltalánosabb, legelső és talán leghatalmasabb lángja az, a mely családalapításban nyilatkozik, melyet különösen megjelelve szerelemnek nevez a magyar nyelv.

A szerelemnek az a birodalom képezi alapját, miszerint a szerető felek egymásban saját énjük másik felét találták fel, melylyel együtt testben és lélekben összeforrva egy tökéletesebb élet folytatására magasabb egységet alkotnak. Azért tehát a szerető szív előtt az a feltalált másik szív oly drága, oly becses, oly egyetlen, mint saját maga. Erre az egységre építi az ember nemcsak a tökéletesebb élet iránt reményeit, hanem saját egyéni életének is összes föltételeit, S a mennyire óhajtja önmagát az erkölcsi tökéletesség bizonyos magasabb fokára emelni, ép úgy, sőt rendesen még magasabb fokra emeli azt a másik lényt az erkölcsi tulajdonok lajtorjáján. E viszony által nemcsak azt a természetszerű különbséget látja áthidalva, mely a teremtés világszervezése szerint a két nem közt létezik : hanem azonkívül saját gyarlóságait is pótolva látja szerelme tárgyában.

Ha e viszonyt az élet mostoha körülményei tépik szét, ha betegség halál, társadalmi zivatarok, fosztják meg az embert léte alapjának másik felétől ; meg kell vigasztalódnia abban a gondolatban, miszerint az ember élete az ilyen változásoknak folyton és folyton ki van téve. Ebben az esetben tehát nem nevezheti a csapást csalódásnak, olyan dolog történt, a mire mindig el kell készülve lenni.

Mikor ezt a boldog állapotot ama másik lény, kibe az ember lelke egész hevével, bizalma teljességével fogózott saját kezeivel dúlja szét, nem talál akkor balzsamot a szív fájdalmára az élet körülményeinek változandóságában. Mert hiszen épen e változandóság közt is az a vigasztaló, hogy van ezen gyarló világ mellett az embernek egy tökéletesebb világa is: a nemes érzelmek paradicsomkertje, melynek virágai felett a legveszedelmesebb zivatarok is hatástalanul vonulnak el. Ha aztán ettől az örök becsűnek hitt tündérkerttől fosztják meg az embert épen ugyanazon kezek kegyetlenül, melyek azt lelkűnkben meg185