Evangélikus Népiskola, 1902
1902 / 2. szám - Tárcza
60 fakadó köszönet, őszinte ragaszkodás azok részéről, a kiknek körében működik s az az édes érzet, melylyel eltelik a szive annak, ki kötelességét híven teljesíti. — Az anyagi jutalom, — bizony a legtöbb helyen — nagyon szerény s éppen nem áll arányban a végzett munka értékekével. Belőle a megélhetést biztosítani s e mellett a családtagokat felsőbb iskolán taníttatni csak nélkülözéssel lehet s igen sok esetben még így is lehetetlen. De nem a létező bajok elpanaszolása képezi felolvasásom tárgyát, mindezt futólag csak azért érintém, hogy ezzel összefüggőleg ismertessem a hazai tanítóságnak az önfelsegélésre irányuló törekvéseit. A sok helyt uralkodó bajnak, az anyagi szegénységnek szemlélése az igaz részvétnek érzetét ébresztő fel mintegy 3 évtized előtt a hazai közoktatásügy egyik lát glelkü bajnokában. Tanító volt maga is- Ügy szeretett volna könnyeket törölni, vigasztalni, segíteni az agg tanítókon, az Ínséggel küzdő özvegyeken, kisded árvákon. De hát miből? Hogyan? Érző szíve megtalálta erre is a módot. Alapot akart teremteni. Maga járt elől jó példával, 200 forintot tett le a jótékonyság oltárára, azután buzdított, lelkesített, fáradott sokaf, hogy az általa létesített alapot nagygyá, h italmassá nevelje. E derék férfiú Péterfy Sárdor, kit oly régóta már atyjának, vezérének nevez a hazai tanítóság s méltán, mert hiszen ezrekre megy manap már azon szegény tanítóknak, tanító özvegyeknek és árváknak száma, kik az ő szivjóságából táplálkoztak, s a kiknek a nélkülözés okozta kö- nyeit az ő nemes szivének melege szárította fel. — Az alap pedig, — melyet az egykori nagynevű közoktatásügyi miniszternek, Eötvös Józsefnek nevéről ,Eötvös-alap“-nak nevezett, s melynek ékes szava varázserejével sok hívet szerzett, — megizmosodott úgyannyira, hogy a jelen évben már nemcsak hogy 28 szegény tanítónak s tanítóözvegynek nyújtott segélydíjat, hanem 47 oly tanítóimnak osztott 100 és 200 koronás ösztöndíjakat, kik középiskolán, vagy egyetemen tanúinak. De a nagy Péterfy nem elégedett meg ennyivel, ó többet akart tenni. Még egy más eszme foglalkoztatta agyát. — Sokan vagyunk, — így gondolkodott, — 28 ezer magyar tanító nagy dolgot mívelhet, ha összetart, ha a szeretet dobogtatja meg szívét. S aztán megint csak írt, erősítgeté bennünk az összetartozandóság érzetét, az egymás iránt való szeretetet. Elmondotta : mily szép, mennyire kívánatos dolog volna az, ha építhetnénk hazánk fővárosában egy házat : a „Tanítók Házá“-t. Oly hajlékot, melyben vidéki tanítóknak egyetemen tanuló gyermekei barátságos otthont találnának, a hol mint testvérek élnének együtt gondos felügyelet által védve mindentől, mi károsan hathatna erkölcsükre. Mily sok tánítócsalád válláról venők így le a gond terhét, ha e házban részben teljesen ingyen szállást s élelmezést adhatnánk a tanító-fiúknak, részben csekély díjfizetés mellett részeltethetnök őket e jótéteményekben.
