Evangélikus Népiskola, 1902

1902 / 4. szám - Tárcza

tig

„Rajta! keresztények az eretnek hadra Rajta ! jó katonák kardot markolatra !“

És a sötét vakhit nem hiába vádol, Megreszket a lég a sok jajkiáltástól.

Gyilkos had tör, zúz, vág kioltva sok éltet, Gyermek, agg, férfi, nő vére fest kard élet. Mint Sátán bősz hada dühöng buta zsoldos, Szétföcscsenő vértől ruhája mind foltos.

Kit az Ur megpróbált: Sión hivő népe Csepreg városában igy jut gyászos végre. Kevés a ki futhat, menekvő utára Rávilágít a tűz vérrel festett lángja.

* *

*

Gyalog ösvényeken, mint az üldözött vad, Előtűnve, majd meg elrejtve magukat, Menekül két alak : szép szál ifjú egyik, Társa roskadt öreg, álla éri mellit.

Nagyapa ’s unoka mindenüket vesztve: Gyermeket és szülőt: haladnak kesergve. Hátuk megett a gyász, hamuba dűlt hajlék: Megsebezett szivük hát a búra hajlék.

De velük volt hitük az égi atyába,

Kiben a ki bízik, meg nem botlik lába, Gileád balzsama az vérző sebükre S remény szivárványát hozza bús egükre.

Ki maga is immár a sír szélén álla A vigasztalásnak szavát megtalálja .Gonosz ellenségek ölhetik a testet De az Ur Siona soha el nem veszhet.*

Haladnak éledve a hit vigaszára S mire a nap kétszer nyugovóra szállá, Eljutnak hitfelek biztos vidékére Hol a Sághegy nyúl fel a kékelő égre.

Lombos sűrű erdő százados tölgyfája Ad nekik nyughelyét csendes árnyékába: Sírhelyet is az ősz, összeroskadt aggnak Felragyogásakor tündöklő hajnalnak.