Evangélikus Népiskola, 1901
1901 / 6-7. szám - Tárcza
löö délután bezárlak. Most menj a helyedre — szóltam a fiúnak. Az ősz* tálynak meghagytam, hogy csak jelentsék nálam, ha G. még káromkodni mer. Azonban erre szükség nem volt. Jól emlékszem, október vége felé, az eléggé derült őszi délutánra. Szombat volt. Az iskola előtt elterülő kertben sétálgattam. Az iskolában 10—12 gyermek, köztük G. is rajzolt. Valamely mulasztást pótoltak. Az iskolának egyik nyitva lévő ablakán benéztem a gvermekekre, néha-néha. Egyszer abban a pillanatban amikor benéztem, G. rettenetes káromkodás közt követelte törülő gummiját, a melyet szomszédja szó- nélkül elvitt előle. Csak meg ne láttak volna a gyermekek, de észre vettek, és így az azonnali büntetést nem mellőzhettem. Bementem, G. halaványan állt helyén. Egy fiút vesszőért küldtem a kertbe. A most már asztalom előtt álló G.-n észre vettem azt a daczos vonást, mely az egész hat év alatt tapasztalható volt rajta. Ezt a gyermeket intettem, bezártam, nemcsak káromkodás, hanem más gyermeki hibák miatt is, de ime nem használt. Hátra van, még a bot. Az ott levő székre mutatva, keményen rászóltam, hogy feküdjék le. G. meg sem mozdult, sőt daczosan hátra szegte nyakát. Ez a makacsság felingerelt és — kényszerítettem a lefekvésre. Ez az a pillanat, a mikor a tanító, az első ütés előtt olvasson el százig. Igen, mert, az olvasás elején eszébe jut, hogy haraggal, testi büntatést alkalmazni soha sem szabad. Hány tanítónak volt már, és van ma is kellemetlensége, haraggal osztott botbüntetés miatt. A gyermek kiállta a büntetési annélkül, hogy sirt volna. Mikor hétfőn az egész osztály előtt elmondtam, G. esetét, köny- nyeket vettem észre szemeiben. A gyermek apját felkerestem, s igyekeztem lelkére beszélni, hogy fiát az undok káromkodásról, ha csak lehet közös erővel, leszoktassuk. Szoktak maguk itthon is káromkodni ? kérdem végül tőle. Bizony nem is imádkozunk ám, ha haragszunk, felelt emberem. Elég baj ez — mondám. Bajnak baj, de hát tessék elhinni nem tehetünk róla. Már oda jutottunk, hogy ha megveri is káromkodásért az anyja ezt a gyermeket, azt is káromkodva teszi. Tetszik ismerni bátyjait, mind a három kiszolgált katona, s ezek az okai mindennek, mert ezek az Isten adták, mikor jó kedvük van is, káromkodnak, megszokásból. Ránk rag'adt ezekről, az egész családra; hiszen mig katonák nem voltak, nem káromkodtunk mi sem. — Ilyen légkörben nevelkedett gyermeknél bizony még a botbüntetést is meg kell próbálni, ne hogy a rossz szokás megörö- ködjék benne. Mint legvégső fegyelmi eszközt, már többször igénybe vettem a botbüntetést ; de tapasztalásból mondhatom, hogy nem a testi fájdalom által, hanem a szégyen érzet által, a mit a botbüntetés okozott, értem a legtöbb esetben czélt. És jót merek érte állani, százat teszek egy ellen, hogy a „tanbetyár“ és „üsd vissza“ elnevezés szerzői, ha tanítók volnának, egy ily dacos, Istentől elrugaszkodott gyermeket, ha már más nem használna, biz ők is lekapnának a tiz körméről; már csak azért is, ha netán az ily gyermekből később, a társadalomnak
