Evangélikus Népiskola, 1901

1901 / 4. szám - Lágler Sándor: A magyar szó helyes kiejtése a német ajkú iskolákban

105

után indulnak aztán a beszélőszervek is: azokat a hangokat, melyeknek különbözőségére nézve a fül siket, a beszélőszervek is összezavarják, összevissza cserélgetik.

A hangsikeltségnek neveztem szervi hibában szenvednek, tapasztalásom szerint, a németek. Saját nyelvükön való beszédjökben föl sem tűnik nekik a b és p, d és t, ő és é, ü és í hangok összecserélése, s ezt hibának sem igen tartják a beszédben, s a helyesírás tanításánál csak így tudják a különbséget kifjezni: „weiches p, weiches t ; hartes b, hartes d“. Emlékszem theologus koromból egy német tanáromra, a ki a »theismus“ és „deismus* — ellentétes theologiai irányokat magyarázva, a két szót felirta a táblára, s valahányszor az egyik vagy a másik szót (mind a kettőt theismusnak ejtve) kimondta, a táblán mutatta meg, hogy most ezt, majd amazt akarja mondani.

A magyar fül az ily hang-különbségekre fölötte érzékeny, és az önuralomnak nem kis mértekére van szükség az önkénytelen mosoly elnyomására, a mi aztán a magyarul beszélő németajkú polgártársainknak zokon esik.

Alakulnak német községekben dalegyesületek, s midőn ezek igaz magyar lelkesedéssel zengik a „Szózat“-ot, oly rosszúl esik hallani : „Haszátnak rentiletlenilVagy az iskolában: „Akkor szép az érté,

mikor szelt“. Pedig a tanító, — noha anyanyelve a német volt, jól ejti ki a magyar szót; hanem füle még nem finomult oda, hogy tanítványai hibás kiejtését észre vegye, azon megütközzék s javítani törekedjék. Pedig lehet javítani, csak akarni kell. Mint iskolalátogató, egy körutamban hat németajkú iskolában Írtam a táblára s olvastattam ezt a szót; „tüdő“. Persze hogy „tité“ volt. Da addig mondtam s mondattam, míg végre meglehetős tisztán ki tudták mondani. Adtam aztán leczkét a tanító úraknak, hogy ne álljanak meg a feleuton. Ha már annyit fáradnak a magyar nyelv tanítása körül, hogy a gyermekek magyarúl számolnak: miért nem teszik még meg azt az egy lépést,

hogy e helyett: „Et mek et az tísz“, így tudják mondani: „Őt meg

öt az tíz“.

De hát, két évtized óta e tekintetben kevés haladást látok. Oka nem a jó akarat hiánya, hanem azon tanító uraknak, kiknek anyanyelvűk a német volt, ama föntebb úgy neveztem hangsiketsége, a miről ők maguk sem tehetnek, mert kiskorukban öröklődött meg bennük.

De lehetnek róla tanítóképzőink, hogy az ifjabb tanitónemzedék halló és beszélő szervei annyira idomuljanak, hogy úgy mondjam finomuljanak, hogy a szóhangokat úgy megkülömböztetni tudják, a mint azt a magyar nyelv megköveteli.

Itt különösen érvényesül ez az általános igazság: „Was Hänschen nicht gelernt hat, das lernt Hans nicht mehr“. Tapasztalatból szólok.

Volt nálunk, tiszta magyar helyen, egy rettenetesen németesen beszélő tanító, és a gyermek kiejtését megrontani nem volt képes.