Evangélikus Népiskola, 1900

1900 / 2. szám - X–Y: A tanítóegyesületi lelkész-elnökségek

37

a cselekedett történt, a mi bennünket egyesít, hanem az, mely közénk válaszfalat emelni igyekezett, a mit mi soha sem illőnek, sem jogosnak el nem ismerhetünk

Nehogy azonban azt higyje valaki, hogy én is pro domo beszélek, kijelentem, hogy én az egyházi gyámoldának akkor még tagja lehettem volna, sőt erre fel is lettem szólítva, de nem lettem tagja) mert csekély jövedelmemből nem bírtam kétfelé is nyugdij illetéket fizetni. Megjegyzendő, hogy én kivételesen teljes kántortanítói fizetésem után bírok állami nyugdijigénynyel s tetemes járulékot kell fizetnem.

Én tehát azon intézkedést, mely a tanítókat az egyházi gyá- modálból kizárta, a magam részéröl éppen nem kifogásolhatom, mert én önként lemondtam e jogról.

De engem nem is egyéni érdek vezet s nem is vezetett sóhaj hanem mindig csak a közérdek. E szempontból pedig a kizárást azért nem lehet helyeselni, mert az állam csak a tanítót nyugdíjazta, a kántort pedig nem és azt mondta, amenyiben a tanító kántor is, kántori minősége fejében nyugdíjazásáról gondoskodjék az egyház. De mi történt az egyház részéröl ? Egyszerűen becsapták a kántortanítók elöl a gyámolda ajtaját s szegények bizony két szék között a földre estek. Ez bizony a megbízott lelkészség részéröl nem volt helyes s a tanítóságnak ez eltaszítds nagyon zokon esett.

Jogi szempontból véve a dolgot úgy mutatkozik, hogy az egyházi gyámolda alaptőkéjének gyarapításához a tanítók is járultak, részint befizetés, részint gyűjtés által. (Én magam is gyűjtöttem c közhasznú czélra, noha nem is voltam tagja). Ez azonban oly kevés, hogy alig említésre méltó. Ennél sokkal számottevőbbek az alapítványok és adományok, mint a melyek azon időben még a tanítóknak is adattak, sőt tán épen a tanítókra való tekintettel adattak, mivel azok inkább utalva vannak az adományokra. Az adományozók intentiója szerint is tehát a tanítóknak joguk van a töke kedvezményeit igénybe venni, esetleg a tőkéből a megfelelő részt saját kezelés alá venni, vagy pedig megkívánni, hogy a betett ajtó előttük ismét megnyittassék.

Ezekért nem volt sem helyes, sem jogos cselekedet a kántor tanítóknak az egyházi gyámoldából történt kizárása. Ezen megtörtént dolog pedig éppen nem mondható azon való fáradozásnak a mi bennünket egyesit, hanem a mi elválaszt. Már pedig ezt csak ugyan nem mi kerestük és nem mi kezdezményeztük.