Evangélikus Népiskola, 1900
1990 / 6-7. szám - Vegyesek
testvérrel. Majd az igaz törödelemre való intés s buzdítás után kiosztá Pröhie Henrik az úrvacsorát szeretett testvérének. Ez után következett az ünnepség legkomolyabb s a lelket legjobban megragadó jelenete. Megszólalt az orgona s felhangzott a helybeli tanítóképző-intézet növendékeinek ajkairól a szt. zsolozsma: „Az Isten ami oltalmunk“... A tartalmánál fogva is erőteljes zsoltárnak mélabús akkordjai szent áhítatot keltének a hívő lelkekben. S mig még zengett az ének, Gyurátz püspök úr segédkező lelkésztársaival az oltár elé lépett, Pröhie Károly pedig a jó testvérrel s Mohácsi titkárral az oltár előtti téren foglalt állást. Megörökítésre méltó jelenet volt ez! A zsoltárt zengő ifjak éneke még egyre tar , a fenségesen komoly, de oly jóságos arczú püspök s az őt környező lelki atyák oly sokatmondó tekintettel nézik a velők szemben lévő ifjú tanítványt, mintha csak kérdenek : — érzed-e e pillanat komolyságát, fenséges voltát? Erzed-e mily szép pályatérre hív most a te Krisztusod, s lesz-e elég lelki erőd, hogy a küzdő téren megálld a harczot ? — S az ifjú tanítvány helyett felel a karének lelkesen zengő végső sora; — „Az Isten az én oltalmam és erősségem!“ Az orgona elnémul. Püspök úr felavató beszédében iámutat ez ünnepség nagy fontosságára s a kebel húrjait megrezegtető szép szavakban mondja el az agg apának, a szerető) anyának örömét, kik eljöttek, hogy együtt örüljenek gyermekükkel, midőn az e komoly pillanatban hüségesküjét mondja el a szent oltár előtt, hogy mint a Krisztusnak szolgája híven sáfárkodand a reábizottakban. Majd erőteljes vonásokkal rajzolá meg, hogy mi az igazán hű lelki pásztornak kötelessége. Első s legfontosabb kötelességként e mii lé : Krisztus evangeliomának buzgó hirdetését, mely lelkesít a szent életre, felemel Istenhez, vigasztal kedveseink koporsójánál, a nyitott sírnál, s lelki enyhülést nyújt, ha sorscsapás sujtol. E mellett a felebaráti szeretett gyakorlásáról szólott, mint kötelességről, meleg közvetlenséggel; arról a felebaráti szeretetről, mely megbocsátni tud az ellenünk vétőnek, mely felemeli az utszélre roskadó koldust, mely menhelyet nyújt a sorsüldözöttnek, s ápolgatní tudja azt, kit mindenki elhagyott. Az eszmékben gazdag felavató beszéd elhangzása után letette Pröhie Károly Varga Gyula esperes előmondása után — a szt.-könyvre tevén egyik kezét — a lelkészi esküt. Püspök úr most már mint bajtársat üdvözli őt, jobbját kezében tartva azt kivánja neki, hogy ez a jobb soha meg ne fáradjon a jóltevésben, s apostoli csókkal bocsátja őt el szép pályájára. Végül a segédkező lelkészi kar tagjai egyenként megáldják az új pályatársat, mely áldások közül különösen az agg lelkipásztornak; Kiss Lajosnak magasan szárnyaló, versbe foglalt áldó fohásza nagyon meghatá szivünket. Ezzel aztán a szép ünnepség befejezést nyert. Elénekeltük a gyülekezeti közének utolsó versét s aztán a hívek egymás után távoztak, tekintetük azonban az újonnan felavatott lelkész szülőire irányult s ajkukról önkénytelenül e szavak reppentek el: — „Ezen emberek igazán boldogok !* Szutter Dániel, ev. tanító. 211
