Evangélikus Népiskola, 1900
1900 / 1. szám - Sass István: »Egy ev. lelkész« és a k.-somogyi tanító-egyesület
9 örömmel fogadta el, mert ez volt az egyletnek eredeti álláspontja, csakhogy akkor épen a nt. lelkész urak azt mondották, hogy ez a pont így nem állhat meg, mert evvel úgy akarjuk észrevétlenül becsempészni a tanító-elnököt, mondjuk meg nyíltan mit akarunk. így lett azután kimondva, hogy ügyvivő elnökül tanító választandó, — pedig akkor is és ma is csak azon megoldást tartjuk egyedül helyesnek, hogy az elnök a rendes tagok sorából szabadon választandó. — Nincs, nem lehet egylet a földkerekségén a melynek saját tagjai sorából ne lenne joga elnököl választani. Ilyen unicum csak mi voltunk. Ha annyira nagy veszteségnek tartják egyes lelkész úrak az elnökséget, miért nem érvényesítették befolyásukat a zsinati törvények és szabályrendeletek alkotásakor. — Jövője csak olyan egyletnek lehet, a hol jog és kötelezettség együtt jár, mert az olyan állapot mint az eddigi, a hol egyik részen csak jog, a másikon pedig csak kötelezettég van, fenn állhat máról holnapra, de évek hosszú sorára zavartalan működést nem biztosíthat. Engedje reméllenem tisztelendő lelkész úr, hogy erre a megoldásra már csak nem fogja azt mondani, hogy ez is sérelem a lelkészi kar ellen, pedig a dolgok jelen állásában nem lehetetlen, hogy az elnök tanító leend, mert a lelkészi értekezlet határozata következtében a három lelkész-tag közül is kilépett egy, s így nincs más az egyletben mint nt. Esperes úr, és nt. Szalóky Elek lelkész úr, a ki kijelentette, hogy tagja kiván az egyletnek maradni, de semmi tisztséget el nem fogad. „De ne feszegessük tovább a betűket, hiszen már is nyilván való, hogy az egész mozgalom tünete annak a szellemnek, mely ki akarja magát vonni az igazán egyházi vezetés alól.“ — Ezen állításának tisztelendő lelkész úr semmi más alapja nincs, mint az érzékenykedés, mert reméllem, hogy olyasmit csak nem akar senkivel elhitetni, hogy mi csak addig vagyunk jó protestánsok a mig lelkész ül az elnöki széken. — Főtisztelendő és méltóságos Püspök úr az egyházmegye tanítói karának tisztelgése alkalmával azt mondotta : „Önökre van bízva az egyháznak legdrágább és legféltettebb kincse, ai gyermekek vallásos nevelése, mert ha önök nem nevelnek az egyháznak igazán vallásos, egyházukért áldozni tudó hitbuzgó tagokat, akkor a lelkész úrak hiába hirdetik a Krisztus evangéliumát.“ — Tehát mit méltóztatik most már félteni tisztelendő lelkész úr? — A protestáns egyházat? Nem tart bennünket elég buzgó protestánsoknak, mert hisz áhítása szerint ki akarjuk magunkat vonni az igazán egyházi veretés alól. — De hát akkor hogyan lehet az egyház féltett kincsét, — a mely jövőjének alapját képezi, — a vallás- oktatást reánk bízni? Ha pedig ezt ránk lehet bízni, s mi legjobb tehetségünk szerint megfelelünk e tisztünknek, úgy senkinek nincs joga ilyen váddal illetni egy testületet. Ha ki akarnánk magunkat vonni az egyházi vezetés alól, ott a megyei általános tanító-egylet, a melynek ezelőtt 14—18 évvel majdnem mindannyian tagjai voltunk, s most alig kettő-három. Hogy miért hagytuk ott a megyei egyletet ? Megmondom. Azért mert ehatároztuk, hogy
