Evangélikus Népiskola, 1899

1899 / 3. szám - Kund Sámuel: Már miért volna mostoha!

Evangélikus Népiskola panaszos irata ellenben az evangélikus egyház egy hívének és tisztviselőjének bár névtelen hősnek méltatlankodása, a kinek képzettségénél és hivatalbeli állásánál fogva egyházunk elveit, intézményeit és intézkedéseit ismernie kellene.

Minden higgadt gondolkozású ember, mielőtt valami tárgyról írna, iparkodik azt alaposan megismerni, Figyelő úr ezt megfigyelésre nem méltatta. És azért nagyon megtévedett.

Figyelő úr czikke bevezető soraiban egyébiránt igen megható hasonlattal él. Midőn bele inélyedtem e megható hasonlatról való busongó elmélkedésbe, eszembe jutott egy nagyon szomorú esemény. Ho] volt, hol nem volt volt egyszer egy nagyon sajnálatra méltó gyermek. Édes apja, édes anyja szeretettel ölelte öt, de ö csak azt vette tejébe s szivébe, fünek-fának elpanaszolva, hogy apja, anyja úgy bánik vele, mint mostoha gyermekkel, és a háznál csak páriaszámba vétetik. Bele-bele tüzelte magát ebbe a panaszol kodásba, végtére rög eszméjévé vált, hogy ő mostoha gyermek é3 pária. Próbálták az emberek őt vigasztalni, biztatni, meggyőzni, hogy nem esett neki sorsa oly kietlen helyen; de ö csak azt hajtogatta és kész volt az előítélettel és kárhoztatássai: »szó, a mi szó, tény a mi tény, én mostoha gyermek vagyok és pária; e tényt semmiféle áloko3kodással megdönteni nem lehet.« Meg kell vallanom ez az érvelés a bizonyításnak legkényelmesebb módja! »Figyelő« úr azonban még tovább megy. Előítéletes álláspontjánál fogva előre kész a kárhoztató Ítélet, melyet »semmiféle álokoskodással megdönteni uem lehet«, És megdönteni azért nem lehet, »mert a nyilvánvaló indító ok egészen más« (a mint azt a szivekben, vesékben olvasó »Figyelő« úr kifundálta,) »t. i. semmi egyéb, mint a hatalmi vágy és a kenyéririgység.« Nem lehet »Figyelő» úrnak gondolkodását jobban jellemezni, mint vádaskodása belső indokolásának szóról-szóra való ezen idézése által.

Vádaskodása egyébiránt e két pontba foglalható össze summa szerint:

1. az állam a felekezeti tanítókat csak mostoha gyermekeknek veszi, 2. az egyház mint szülő anyjuk megtagadja őket és kebléről úgy szólván elta- szítja, mig más gyermekeit a legnagyobb mértékben dédelgeti. »(Mellesleg jegyzem meg, hogy ez utóbbi kijelentésben kenyér irigység nincs, mert a ki a kenyéririgységet oly annyira nem tartja tiszta indoknak, mint — a hogy a fentebbi szavakban olvastak — »Figyelő« úr, abban nem lak- hatik a kenyér irigységnek árnyéka sem.) Lássuk csak közelebbről az első vádat: »az állam a felekezeti tanítókat csak mostoha gyermekeknek veszi, és ez még ncmiképen magyarázható, hisz csak fogadott fiai és köszönettel tartoznak az államuak, ha csak a legcsekélyebbet is nyujta.« — Figyelő úr nem méltatta kellőképen figyelmére az 1848. évi XX. t.-czikkelyt. Egy nemzeti nagy váltó annak 3. § a, mely még beváltva nincs. De az alkotmányos korszak újabb beköszöntése óta egész sora van a törvényeknek, állami intézkedéseknek, a melyek a tanítók anyagi sorsának, erkölcsi értékének javítását eszközük! Megkezdi e sort az 1868. évi törvényczikk a »népoktatásról,« folytatja e sort az országos tanítói