Evangélikus Népiskola, 1899
1899 / 11. szám - Röder Károly: Munkálkodjunk, míg időnk vagyon, míg elnem jő az éjszaka!
322 Munkálkodjunk, míg időnk vagyon, míg einem jő az éjszaka! (Elmélkedés a tanév kezdetén.) „Uram! nem henyélésre s üres időtöltésre teremtettél minket. A közjónak hasznára s magunk igaz javára nyújtod naponként éltünket.“ »Arczád verejtékével egyed a te kenyeredet, miglen viszatérsz a földbe, melyből vétettél.« — Büntetésképen mondá Isten ezen szavakat a bűnbe esett emberre. Mióta a viiágon Isten képére teremtett ember van, mióta van története az emberiségnek a töld kerekségén: azóta mindig fenntartja és fenn fogja tartani magát azon igazság, hogy az arczunk verejtékével, vagyis a fáradságos munkával keresett mindennapi kenyér sokkal becsesebb előttünk, mint a világ legdrágább kincse, mely szorgalmas tevékenységünk nélkül lett sajátunkká. Miután Isten léteire hivott, erővel és egészséggel megáldott, kötelességünkké tette a munkálkodást. — Avagy nem azért is szent kötelességünk munkálkodni, mert ezer gond környékez, ezer szükség aggaszt naponta? Ezen kettős kötelességből kifolyólag az új tanév küszöbén tanító és tanuló felé egyformán hangzik a szózat: Ne szegyeid a munkát! A munka azon tisztességes foglalkozás, mely magunknak és másoknak üdvösségét és anyagi hasznot teremt. — Munka nélkül senki meg nem élhet, ha csak nem a bún utján, mert jaj nekünk, ha van erőnk a munkára, de nincs akaratunk! Alig van élesebb fegyver, nehezen lelhetünk szilárdabb bástyát az ördög gonosz támadásai ellen a munkánál! A munka táplál s erősít meg bennünket a jóban. — Sajnos igen sok ember rosszűl fogja fel élte feladatát, nem használván fel munkásságra azon rövid pillanatokat, melyek számára itt alant biztosítvák ! Használjuk fel minden időnket hasznos munkásságra, mert gyorsan repül az, múlik, mint egy rövid reggeli álom s ha egyszer elmúlt, hiába sopánkodunk a ránk nézve elveszett hetek, az elpazarolt évek útán; hiába kívánjuk életünket megújíthatni, hogy azt majd bölcsebben használjuk fel; hiába látjuk be már akkor azon félelmes igazságot, hogy minden, saját hibánk folytán rosszúl felhasznált perez úgyszólván öngyilkosság volt; — kérdezhetjük akkor, hová lettek az évek, melyeket átéltünk, mit tartottunk meg belőlünk? Egy foszlányos, homályos visszaemlékezést. — Hol vannak a barátok, kiket egykoron keblünkre öleltünk? Az idő rohama elrántotta őket mellőlünk. Hol vannak ifjúkori örömkiáltásaink? Rég el- hagzottak s mindezekből kevés maradt meg előrehaladt korunkon kívül.— Óra et labora! Ma még épek vagyunk, holnap már betegek s elkövetkezhetnek ránk a »nem szeretem« napok, kínos éjjelek mikor összecsap fejünk felett a szükség tengerárja. — Sötét éj a jövő, melyben egyetlen csillag sem ragyog. —
