Evangélikus Népiskola, 1898

1898 / 2. szám - Tárcza

S most, mikor ezeket olvasom, mikor e kor kidomborodó vonásokkal áll előttem, e kínzások, ez embertelen dolgok közepette egy kép elevenedik meg lelki szemem előtt. Képzeletben ott vagyok én is Lipótvárban; látom a népnek tömegét összeszaladni, látom azokat a véres csont-bőr alakokat, kiket a katonák még véresebbre vernek, kiket a jezsuiták hajuknál fogva vonszolnak végig az utczákon . . . Vájjon kik ezek? . . . mit vétettek? . . . hová vonszolják őket ily erőszakkal? . . .

„Ne bántsd őket! . . . Szegény protestáns lelkészek ezek, hitükért, vallásukért szenvednek: most pedig épen Isten házába, idegen

templomba kellene menniök, azért ellenkeznek“. . . . Ellenkeznek! óh de azért mennek, mennek imádkozni ! . . Látom azt a jezsuitát, ki addig veri az ellenkezőket, mig azok össze nem esnek, s látom az ellen diadalát! . . Diadal? . . . ott fekszik a templom oltára előtt két törődött öreg ősz alak, győzött a fegyver! . . . ott hevernek ájultan, öntudatlan, kifolyó vérük pirossá festi az oltár lépcsőjét! . . . Ártatlan vér az oltáron! . . . Igen! a lipótvári oltár! szent oltár, tisztelettel említsd!.. Ha idegen jön a várba, ha megáll az oltár előtt, vájjon elmondják-e neki, hogy régen, nagyon régen, mikor eretnek lelkészek itten szenvedtek, azoknak filléreiből, azoknak pénzéből min eledelt, mindennapi kenyeret kellett volna venni, építtetett : s mikor felépült, oda állt az oltár elé a kegyes püspök Kollonics, s beszentelé: felszállóit a

tömjén füstje; vájjon felszállott-e oly magasra, mint az oltár előtt heverő két lelkész ártatlanul kifolyt vérének kiáltása ? vájjon az ünnepi zsolozsmának hangja felszállott-e oda, a hová a lépcsőnél heverő ártatlanok sóhaja, könyörgése eljutott? Melyik szállt magasabbra, melyik ért el az igazság itélőszékéhez ? . . . De én nem részletezem tovább a szenvedéseket, elég ebből ennyi is. Hogy menynyit szenvedtek a mi szegény gályarabjaink, azt eléggé mutatja az is, hogy maguk a durva katonák, kiket a jezsuiták külön felbéreltek, még azok is megsokalták . A berencsi vár parancsnoka irt is Kollonicsnak, hogy ily bánásmód mellett a rabok mind elvesznek : „Soh’ se törődj velük, felelt a kegyes püspök, lesz még annyi föld a berencsi határban, a hová el lehet őket temetni! Jobb is lett volna egy-egy kapaföldet adni mindegyiknek!... akkor legalább örök pihenésük, nem örök szenvedésük lett volna! . .. De bizony, ha el is szenvedtek ; ha a kínzások súlya alatt el is szállt a hivő lélek az örök boldogság honába, az agyon kinzott testnek a „keresztyénség szolgái,« a „szeretet apostolai“ nem igen adták meg az utolsó tisztességet, hanem kitették a holttestet a szemétre, avagy — útközben lévén, — ledobták az országúira ; „jó lesz az ebeknek !“ . . . De ha a jezsuitákból teljesen ki is veszett minden emberi érzés, ha a kínzásokban nem is tudtak határt szabni, volt egy durvább hóhérosztály, a műveletlen katonaság, eszköz a müveit jezsuiták kezében : és a műveletlen katonák között voltak olyanok, kiknek szive megesett a szegény lelkészeken, éjnek idején köpenyük alá rejtve hordták nékik az ételeket.