Evangélikus Népiskola, 1897
1897 / 12. szám - Kovács Sándor: Jézus a világ világossága
mindenek felett kegyel és szerei, hanem vannak választott korszakai is, melyekre kiönti kegyelmének s szeretetének egész gazdaságát. Ilyen választott korszaka az isteni kegyelemnek a reformáczio százada, a midőn az ember hosszas tevélygés után visszatért üdvének forrásához, ez evangyéliomhoz s hitben, életben megújult attól az erőtől, mely az újonnan fölfedezett Krisztusról szétiradt a világra. Csodás, megragadó világ az, a mit e kor emlékei föltárnak előttünk, . . . . de egyszersmind idegen világ a mi földiekért égő, érdekhez tapadó lelkűnknek. Törpeségünk érzetében, félve, hódolva tekintünk föl hozzá s áldjuk a Mindenhatót, hogy nevét így megdicsőítette gyarló emberek által! A reformáczio tanulsága ugyanaz az igazság, a mit választott alapigénk kifejez: Jézus a világ világossága; minden szép és nemesi a mi a világon létezik, egyénnek, egyháznak és emberiségnek megújhodása, az ő müve. Én vagyok e világnak ama világossága; a ki követ engem, nem jár setétben, hanem életnek Világa lészen annak. Jézusnak e szavaiból komoly intő szó és biztató Ígéret hangzik felénk. A komoly intő szó: Kövess enge met! A biztató Ígéret: nem jársz a s ötében! Én vagyok a világnak ama világossága . . . ! Kövess engemet! — — Nem fölösleges ez intő szó, testvéreim az Úrban, sem a keresztyénre, sem a keresztyén egyházra nézve. Hiszen az ember lelki élete, épúgy magáé a keresztyénségé, folytonos fejlődésben van s állandóan reá szorul Isten igéjének útmutatására. Sem az egyes ember, sem a keresztyénség el nem érheti czélját válságok és küzdelmek nélkül. Hiszen a küzdés feltétele a diadalnak. Az az ember, a kinek élete az örökös egyformaság elegyengetett medrében folydogál, a kinek lelkében nem tomboltak soha viharok, minden ellenállás nélkül idomúit a viszonyok hatásához, — nem emelkedhetik a köznapiság szűk körében mozgók színvonalán felül, lelkének kincsei örökké rejtve maradnak, gyümölcsléién fa, melynek elszáradását senki sem siratja meg. Mennyi belső harczot kell megvívnia a léleknek a bölcsőtől a koporsóig ! mennyi nehéz kisértés vár reá az élet munkamezején ! A ki érezte a rossz példa gyilkoló fulánkját lelkén, mint fogékony gyermek ; a ki egy pillanatra, elbódúlt a világ örömének szédítő mámorától, mint ifjú ; a ki hordozta a fájdalom, csalódás nehéz keresztjét, mint férfi ; a kit megtagadtak barátai, akit családi tűzhelyénél gyötrelem várt, a kit megsebzett szivén a részvétlenség, — tudja, érti, mit ér ez a szó mennyi belső küzdelmet, kínos vergődést, mennyi lemondást jelent ez az intés : Kövess engemet ! Arczon gyöngyöző veríték, késő bánat jeléül omló könnypatak, nehéz sóhajok emléke fűződik hozzá ! Szüksége van erre az intésre a keresztyén egyháznak is, a mely elé Jézus azt tűzte ki czélúl, hogy valósítsa meg Isten országát e földön. Ha a keresztyénség nem tan, hanem élet, a mint tényleg az s az élettől elválaszthatatlan a fejlődés gondolata, hogyan képzeljük el a fejlő
