Evangélikus Népiskola, 1895
1895 / 8-9. szám - Tárcza
— 270 II. A panaszos. Holmi csekélység miatt perpatvar támadt két kis leányka között. Déli szünet alatt esett meg a dolog s a czivódók egyike sém jött hozzám panaszra. így esett meg, hogy a csetepatéról én csak másnap reggel vettem tudomást. Hanem azért kérdőre vettem őket és adtam nekik nem egyhamar feledhető leczkét. Tettem ezt annyival inkább, mert az is értésemre esett, hogy az egyiknek anyja az ellenfelet — adandó alkalommal — elagyabugyálni Ígérte, mig a másikat meggondolatlan apja azzal lovalta fel: „majd elmegyek én a tanító úrhoz és megveretem azt a czudart.“ Azt vélte a jámbor, hogy csak a száját kell feltátani, vagy az ujját megbillentenie és minden az ő tetszése szerint történik, mert szavának állott; eljött. Azonban vesztére tette, minthogy megérkezésekor a két kis hárpia már szép egyetértésben együtt dolgozgatott. Ez azonban nem elégítette ki a dühtől elvakult apát. Mindenáron megbüntetését kívánta annak, a ki az ő gyermekét „rongyos“-nak nevezte. Hiába mondtam, hogy már minden ki van egyenlítve, hiába érveltem, miszerint az ő leánya is hibás volt, mert amazt „kényesének czimezte, holott annak túlságos érzékenysége beteges állapotából származik, hiába erősítettem, hogy — nem ugyan bottal, hanem szóval — már mindegyik kikapta a maga illetőségét oly mértékben, hogy illetlen szóval egymást nem egyhamar, vagy soha sem fogja illetni. Teljesen ép hallású az atyafi, hanem azért én siket füleknek beszéltem. Kárba veszett az idő és fáradság, melyet az oktalan lecsendesíté- sére és meggyőzésére fordítottam, mert annak tudata, miszerint az ellenfél megvesszőzése helyett az ő leánya is dorgálást kapott, még inkább felbőszítette és a panaszlottnak szemei előtt való számadásra vonását és megfenyítését sürgette. Kezdtem belátni kivel van dolgom, azért röviden kijelentettem: én a vitás ügyet legjobb belátásom szerint elintéztem, az eljárást újból megindítani a herkó-páter kedvéért sem akarom, ha nincs kedve menjen panaszra a hatósághoz. Hát ez talán észre térítette? Ellenkezőleg elég, vakmerő vagy — helyesebben mondva — ostoba volt a „követelem“ kifejezéssel élni. Nekem sem kellett több; (mert ez olyan szó, melynek jogosultságát soha sem ismertem el és nem fogom elismerni még akkor sem, ha talán valaki joggal használná, lévén — szerintem — e szó kifejezője a leggyalázatosabb zsarnokságnak.) Szó nélkül ajtót mutattam: mehet! Tovább akart prézsmitálni. Egyszerűen kitettem a szűrét. Még azóta sem neki sem másnak nem jutott eszébe követelőzés czéljából ajtót nyitni reám. Remélem is, hogy ez az egy eset elég volt arra, miszerint mindenki meggyőződjék, hogy az iskolában a növendé-
