Evangélikus Népiskola, 1895
1895 / 1. szám - Felhivás a soproni ág. hitv. ev. tanítóképző-intézet javára szánt »Millenniumi alap« létesítése tárgyában
3 Nem, — rni üres kézzel nem állhatunk az ünneplők sorába ! Amaz oltár talapzatáról, melyen egy nemzet hálaáldozatának tüze fog lobogni, a mi adományunk sem hiányozhatik. Igen, — áldozzunk mi is! Állítsunk emléket hazánk ezeréves fennállásának magasztos ünnepén, — oly emléket, mely bizonyságot tegyen hazafiságunkról s egyházunk iránt való ragaszkodásunkról egyaránt, s mely azt hirdesse, hogy mi nemzeti fennállásunk legbiztosabb alapját a hazafias irányú valláserkölcsi érzülettől áthatott közműveltségben, a népnevelés ügyének az eddiginél melegebb felkarolásában keressük! S mi legyen a méltó áldozat, melyet azzal a tudattal vihetünk az oltárhoz, hogy vele azúrnak is tetsző dolgot cselekszünk? Milyen alakot öltsön az emlék, mely ércznél maradandóbban hirdetheti a soproni anyaintézetből kikerült magyar tanítónak hazája és egyháza iránt érzett őszinte szeretetét s benső ragaszkodását? Tisztelt Kartársak! — Kérdezze meg kiki a maga szivét, s bizonyára meg fogja találni rá a helyes feleletet. De legyen szabad nekünk is elmondanunk, a mit szivünk e nagy ünnep közeledtével sugall. A szerető édes anya, ki bennünket táplált, bölcsőnk felett virrasztóit s jövendő boldogulásunk ösvényét gondos kezekkel egyengeté : nemde nem méltó-e rá, hogy szívünk legforróbb érzelmeivel ragaszkodjunk hozzá s — ha csak részben is — meghálálni igyekezzünk vele szemben mindama jókat, a melyekben egykor részeltetett? — A kert, mely virágaival gyönyörködtetett, gyümölcseit velünk megosztá, s melynek árnyékában, fáradalmaink után, enyhülést találtunk : nemde megérdemli, hogy ápolásáról viszont mi is, tehetségünkhöz mérten gondoskodjunk ? Ily szerető édes anya, ily enyhülést nyújtó kert volt mindnyájunkra nézve a soproni evang. tanítóképző-intézet. Mindkét minőségében önmagái fosztá meg saját kincseitől, hogy bennünket minél gazdagabb útravalóval bocsáthasson ki az életbe. Az örökség, melyet tőle nyertünk, szolgált eszközül arra, hogy vele, jövendő boldogulásunk alapját megvethessük. Ez intézet, a hozzá hasonló országos jellegű s a nemzeti közvagyonból gazdagon ellátott intézetekkel szemben sokkal mostohább viszonyok közt él s kénytelen teljesíteni egyházunk iránt is elvállalt nemes hivatását, mint amazok, — s valóban rá van utalva, hogy mindazok, kik egykor jótéteményeiben részesültek, most — nem könyörü- letből, a mi sértő volna, de köteles hálaérzettől indíttatva — megemlékezzenek az elvett jókról s azokat, legalább csekély részben, de mindenesetre kikí legjobb tehetsége szerint viszonozni igyekezzék. Ezért intézzük Hozzátok, tisztelt pályatársak, kérő szózatunkat. Szándékunk oly alapot teremteni, első sorban a magunk, de ezenkívül mások hozzájárulásával is, a mely — czímében hazánk ezeréves fennállásának emlékével hozatván kapcsolatba — a soproni evang. tanítóképző-intézet javára
