Evangélikus Népiskola, 1895

1895 / 8-9. szám - Tárcza

272 —

ről, mint égi testről bevégezzük tanulmányunkat, ott áll méltó befejezésül a fohász, a mi elzárja előttünk a további utat. Ne akarjunk hát tovább menni, mint a meddig lehet. „Ne jöjj idább Mózes ! Vesd le a te sarudat; mert szent ez a hely, a melyen állasz!“

M. úr arra a kérdésre, hogy mi az Isten, igy felel: az Isten lélek. Nekünk is van lelkünk, a mi éppen úgy láthatatlan, mint maga az Isten, sat . . . íme csak eddig lehet menni; ennél tovább ezred évek múlva és Eötvös Loránd szerint soha sem fog menni az emberiség; én meg hozzá teszem azt, hogy nem is lenne jó tovább menni. Mirevaló hát a gyerekek kíváncsiságát fölizgatni olyan kérdésekkel, a mikre magunk sem tudunk megfelelni? „Beszélgetés az Istenről.“ Milyen különös thema ez! Nem okosabb dolog-e beszélgetni az Isten műveiről? A természettudományi kérdések tárgyalásai úgy sem egyebek, mint beszélgetések az Isten dolgairól. Van-e szükség és van-e idő az olyan themák tárgyalására, mint a milyenről jelen tarlózásom szól ? Úgy hiszem nincsen rá sem szükség, sem idő. Ellenben van idő és alkalom elég, arra, hogy a gyermeket az Isten ismerésére vezessük. Majdnem minden költemény, a mi olvasó könyvében és minden ének, a mi énekes könyvében van, mind arravalók. A mennyit az Istenről vallástanilag tudnia kell, elég arra az, a mit Luther az első hitágozatban elmond. Fn tehát amondó vagyok, hogy ha a. kisebb gyermekek figyelmét az Istenre akarom vezetni, akkor tárgyalom velük a Gáspár-féle olvasókönyvben levő eme verses olvasmányt: „Dicső az égnek temploma, a szélvész benne orgona: Hegyek, völgyek felelnek rája, és magasztalnak ég királya“ sat . . . A nagyobbakkal pedig épen Berzsényi fohászát. Ennélfogva ha én lennék az aratás ura, semmi esetre sem mondanám erről a kalászról, hogy takarjátok az én csűrömbe.

A másik kalászt pedig Ladányi úr potytyantotta el és én ezt magasra fölemelem, hadd lássák messziről. „Minthogy pedig kétszer látta a király (Fáraó) ezt az álmot, ez azt jelenti, hogy bizonyosan be fog teljesedni, a mit belőle kimagyaráztam. Minthogy Ladányi úr is kétszer mondja el ugyan azt, t. i. az „Evang. Népiskola“ októberi és deczem- beri számaiban, nyilván azt jelenti ezzel, hogy állítását komolyan veszi. Pedig kár érte; nagyon kár komolyan venni ezt a nevetséges mondatot! Mit is mondott Ladányi úr? Azt mondotta, hogy a tanítók egy része nem tudná megállni, hogy verés nélkül tanítson. Meggondolatlan (??Szerk.) beszéd, rágatlan falat ez Ladányi uram! Jóllehet csak gondolatok ezek s csak tárczaczikknek vannak szánva, de ezek a gondolatok nekem úgy tűnnek fel a komolyabb olvasmányok után, mint ebéd végén holmi csemegék, melyekről az a véleményem, hogy azok édesek szoktak lenni; ez pedig egy keserű, kemény falat, ami az embernek a torkán akad.

Ne vegye hát rossz néven Ladányi úr, ha én, mint tarlózó ezt az elejtett kalászt jól megrázom és a belőle kihulló magot vissza adom, nehogy a többi közé keveredjék. Első mag: Egyre százat teszek, hogy L. M. nem tanító-ember, mert akkor tudná, hogy veszző nélkül nem