Evangélikus Népiskola, 1895
1895 / 1. szám - Tárcza
21 Mert az „Ev. népiskola* olvasóinak nagy része a magyar nyelv tanításával foglalkozik. Váljon ez a tanítás nem válik-e néha kárára a magyar nyelvnek ? — No csak ne tessék — „nyájas olvasó“ — ránczba szedni a homlokot. — Nem én mondom, — elégszer halljuk, hogy: nem tudunk magyarúl, — még maga a tudományos Akadémia se ! Lám, hírlapjaink mennyire erőlködnek, hogy tiszta magyarsággal írjanak, de csak nem bírnak rájutni. Mert a ki magyar szavakat beszél, az — még nagy kérdés, ha jól beszél-e magyarúl — magyarosan ? Csak az beszélhet jól magyarúl, a ki magyarosan tud gondolkodni. Hogyan ? Hát a magyar máskép gondolkodik, mint más nép? Igenis máskép! Hát a gondolkodás törvényei nem ugyanazok széles e világon ? Párisban, Berlinben, megDebreczenben ? Igenis ugyanazok az — iskolában, de nem az életben. Mert minden népnek meg van a maga sajátos esze- járása, és éppen ez a sajátosság képezi egy részét annak, a mit a nép Geniusának szoktak mondani. Ha valami jóhoz jut, a franczia azt mondja: „Diable* a német azt mondja rá: „Göttlich“, ha pedig valami nem ízlik, a franczia „mon dieut“ emleget, a német meg: „pfui Teufelt*. És a mint gondolkodik a nép, azon mód beszél is. Ennek csak egy példájáról emlékezünk meg most, összehasonlítás végett egymás mellé állítván a magyart, meg a kedves sógort, a németet. Nem csak, hogy nagy különbség van e kettő között, hanem valóságos ellentétek. Mintha az Úristen is csak azért helyezte volna őket egymás mellé, hogy az ellentétek annál jobban kitűnjenek. Ezen ellentétek egyike röviden ilyen szabályba lenne foglalható: A magyar szereti a nagyot; a német a kicsinyt. A magyar a nagyot látja meg, azt teszi előre, a részeket csak azután veszi figyelembe, ha épen kell; a német azt mondja magáról, hogy ö „gründlich“, alapos, de én sokszor inkább „grübelnd“-nek szőrszálhasogató, kicsinyesnek mondanám, — ő a kicsinyen kezdi, a részeket vizsgálja, az apróból csinál nagyot. A német szépen kiolvassa: „fünf Kaffeebohnen auf ein Liter Wasser*, a garasára rányomja, hogy miből áll: „10 Pfennige“, és hogy mennyi tesz belőle egy nagyobb pénzt: „dreissig eine feine Mark“. A magyar dehogy olvasná szemenként a babot, egy marékkai legalább is, azzal se sokat törődik, hogy hány krajczár a forint, (bár tenné!) csak legyen, mennél több. Nálunk a legkisebb, a mi Szóra érdemes, egy liter bor ára! A legkisebb összeg, a mire gondolunk, 100 frt, azon alul nem adjuk! Ezt bizonyítják közmondásaink és népdalaink. „Ha én nekem száz forintom volna!“ — „Az egyikben aczél, kova, tapló, a másikban száz forintos bankó.“ — »Tele pénzzel ez a kövér erszény.“ — „Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs.“ — Talán sehol sincs annyi „kincskereső“ mint nálunk, mert nem is pénz, ha mindjárt legalább egy vasfazékkal nincs, ezüstben, aranyban! A német énekel a Tanne nbaum-ról — a magyar kicsinylőleg azt mondja „Szál fa nem erdő“, ö csak az egész erdőt méltatja figyel
