Evangélikus Népiskola, 1894
1894 / 5-6. szám - Eőri: Az optimistikus irányban való nevelésről
— 117 — egyes esetben az egyéni felfogás dolga. Egyébként oly sok e téren az irodalmi termék, annyira meg volt a dolog már minden oldalról vitatva, hogy alig mertem tollhoz nyúlni, annak a hangsúlyozása s bizonyítása végett, hogy a vallásos nevelés után, melyről kevéssel ezelőtt szóltam végtelenül fontosnak tartom a gyermeknek optinistikus irányban való nevelését. Az Optimismus, bölcsészeti álláspontról tekintve, nem egyéb, mint az a nézet, hogy Istűn a világot olyannak teremté, hogy az minden lehetséges világ között a legjobb (Leibnitz); közönséges szóhasználati értelemben pedig azon hajlamot jelenti, mely szerint valaki a dolgokat, lehető legjobb oldalukról tekinti s a világot rózsa szinben látja. Az Optimismus tehát Jellentéte a pessimismusnak, mely a világot s a létet rossznak, czéltalannak tekinti s mindent rossz oldalról néz. — Mind az egyik, mind a másik elméletnek sok hive van, sokkal nagyobb azonban azoknak a száma, a kik a két elmélet közül az egyiket se vallják hanem a kettő közt a középutat követik. Az optimismust és pessimismust, mint önálló elméleteket tekintve, önként felmerül a kérdés, hogy ajánlatos-e akár az egyik, akár a másik követése? A legtöbbek szerint nem, mert mindegyik nem más, mint betegség, melyből az emberiséget minden áron meg kellene szabadítani. Úgy az egyik, mint a másik ellensége az embernek, mert a világot, az életet hamis színben: vagy nagyon is fényes világításban, vagy nagyon is sötét oldaláról tüntetvén fel, a csalódásoknak szakadatlan sorozatában részelteti az embert. Ettől az érveléstől nem tagadhatunk meg minden igazságot, .=" kell ismernünk, hogy a legboldogabb emberek sem az optimism nem azoknak soraiból kerülnek elő, a kik a két elmélet ke középutat választják s a világot se túlságos jónak, se túlságos rosa- nem tartják. Egyről azonban nem szabad megfelejtkeznünk: arról t. i., hogy az arany középuton haladók közül csak vajmi kevesen maradnak hivek elveikhez. A tovasiető évekkel együtt eltérnek irányuktól; nézeteik megváltoznak és sokan, igen sokan a pessimismus karjai közé hanyat- lanak. S ez nagyon természetes is! Hiszen az élet oly sok terhet ró az ember vállaira, hogy olykor a leroskadás fenyeget. S oly sok aka- dálylyal, oly sok nehézséggel kell folytonosan küzdeni, hogy a csügge- dés minduntalan kopogtat! S oly sok megpróbáltatás, oly sok csalódás, oly sok szenvedés éri az embert, hogy sokszor elkeseredik s félve tekint a jövőbe. S a terhek, az akadályok, a megpróbáltatások, a csalódások és szenvedések nem hogy kevesbednének, hanem az eltűnő évekkel egyre nagyobbodnak, szaporodnak. S mi ennek a következménye? Az, hogy az ember kishitüvé lesz; szivét megszállja a kételkedés; az emberekben, kik bizalmával, jóságával oly gyakran visszaéltek — nem bízik, de nem bízik a Gondviselőben se, s szivéből eltűnik a teremtő által állított emlékkő, melyre isteni kéz e feliratot véste: ,Ember küzdj,
