Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 3. szám - M. Nagy Bálint: Márczius 15-dikének megünneplése a népiskolában
82 kegyetlenséggel üldözték őket, nem kiméivé sem gyermeket, sem öreget, sem férfit, sem nőt, hanem a ki elejbök került: nem menekült gyilkoló fegyvereiktől. A vész tudata, mint közös érzés magasan lobogott fel a szívekben, a honszerelem szent lángjában, tettre ösztönözve mindenkit, óriássá téve a törpét, erőssé a gyengét, bátorrá a félénket, férfiúvá a gyermeket, hőssé az öreget: mert „csa tájuk a nép jog csatája volt“. / Oly magasztosan még bonszerelem nem égett a nemzetek istenének oltárán, mint lj?48-ban Magyarországban a magyar nemzeté! A történelem és az egész világ tisztelettel hajol meg az akkori kor férfiúi előtt, midőn Őket hősöknek félisteneknek nevezi. Volt is győzelem, volt is diadal! Örömünnep volt minden nap, mely a magyar fegyverek győzelmét hirdeté. A gyermekek katonásdít játszottak; az öregek, kiket a vénség terhe házuk küszöbéhez kötött, örömkönyek közt hallgatták a magyar sereg diadal-híreit; a n ő k tépést és kötőt készítettek megsebesült honvédeink égő sebeire, megöntözvén azt könyeik enyhítő balzsamával! * Egy évig tartott a nemzet liarczi dicsősége, azután porba hanyatlott reményeivel együtt! Mint rémhír futotta be az országot: jön a muszka! Látták Bécsben, hogy a magyar nemzetet nem oly könnyű legyőzni, segítségül hívták az oroszt, így egyesült erővel támadtak reánk, közös egyetértéssel rontott seregeinkre tengernyi nép. És legyőztek és leigáztak bennünket! „Legjobbjaink elindítanak a hosszú harcz alatt“. Sokakat elfogtak és azért, mert hazájukat szerették, népük boldogságáért kardot fogtak, mint: Kiss Ernő, Aulich Lajos, D a m j a n i c s János, Nagy Sándor, grófVécsey Károly, Törő k Ignácz, Láhn er György, K n e z i c s Károly, Pölten be rg Ernő, gróf L e i n i n g e n Károly, Schweidel József, D e s s e w f f y Arisztid és Lázár Vilmos, az aradi 13 vértanú és még sok más jeleseink, kik annyi csatában oly bátran és annyiszor néztek a harczok halál-angyalának szemébe, — most gyalázatos bitóra hurczolták őket, hogy mint közönséges gonosztevők végezzék dicső életüket. De „a haza leborúl szent emléktek előtt, dicső vitézek. Kiontott szent véretek az enyészet átka gyanánt hulland vissza az igazságos egekről az olmützi camarilla népgyilkos fejére, melynek legjobbika sem ér fel egy cseppet a ti kiontott véretekből. Társaitok s az egész nemzet meg fogja boszulni halálatokat. Hiszen még van Isten az egekben s kell, hogy bekövetkezzék a támadás hajnala. A nemzet imádkozzék emlékezetökért!“ Egy részük kibujdosott idegen országba, s ette a számkivetés keserű kenyerét! És szólt ismét a költő dala. (Egy gyermek elszavalja: „Hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar“ stb.) •* Tartott ez a szomorú állapot majdnem busz évig! De hiába! a mag el volt vetve, ki kellett kelnie; az eszme feltámadott és hátrálásra kényszeríté az elnyomókat! Mert 1867-ben 0 Felsége engedve a magyar nép egyre hatalmasabban
