Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 12. szám - Egyesületi élet
37? írtjáért, ki azt magától s családjától voná meg, hogy áldozhasson a szeretet oltárára. Áldás az adományra, de áldás az adományozóra is! Isten adjon még soká erőt a mi két kedves öregünknek! Az őszi közgyűlés november 13-án volt. A 13-mas szám babonája iránt mindig bizonyos respektussal voltam, s ime most ez a szerencsétlen számú nap mindnyájunknak szomorúság-napja volt. Együtt voltunk mindannyian, csak a mi kedves, öreg bátyánk, László János hiányzott még, végre megérkezett, de a máskor mindig kedélyes és vidám bácsink helyett a fájdalomtól összetört agg lépett be, alig ismertünk rá, s nem tudók mi — távolabb lakók, — mi történt a mi szeretett öregünkkel. De felvilágosított bennünket az elnöki megnyitó, melyben igaz részvéttel adatott elő azon nagy veszteség, mely László János kartársunkat éré szeretett, kedves leányának elhunytával. S ki volt az a nő, kinek halála minket is mély szomorúsággal töltött el? Az erőiben gyengülni kezdő aggnak egyetlen vigasza s tanítói teendőinél valóságos jobb keze, Évek óta bámulatra méltó ügyességgel s igazi lelkesedéssel s ügybuzgalommal tanítá ő a kis kamondi növendékeket; s hogy atyjának iskolája minta-iskola volt mindig, abban a boldogultunk igen-igen nagy része volt. S hol szerezte meg azt a sok ismeretet és paedagogiai linóm tapintatosságot, melylyel birt? Atyja oldala mellett, annak bölcs nevelése folytán. Otthon, a házi körben képezte ki magát az a jó nő, meglopta a nyugalomra szánt időt, tanult s tanulmányozott folyton, s szép ismereteit ügyesen használá fel atyja növendékeinek nevelve-oktatásánál. Tán a túlságos munka volt az oka, hogy e fenkölt szellemű s művelt lelkű nő oly korán elköltözőit az égiek dicső honába? Nyugodjék békével. Mi, kik őt mindig kartársunknak tekintek, áldott emlékét örökké meg fogjuk őrizni A mélyen sújtott atyának az Eg küldje gileádi balzsamát sajgó sebeinek e lyhítésére. Tárgysorozatunk első része Boros Károly gyakorlati tanítása volt, melyben a hangjegyek ismertetését tárgyalta. A mi a gyakorlati tanítást illeti, az mindnyájunknak osztatlan elismerésében részesült, mert előadó úr azt a tananyagot, melyet kitűzött, fél óra alatt igen szépen letárgyaló, s az iskolába berendelt (na* gyobb) tanulók el is sajátíták. De a felvett themára nézve az a megjegyzésünk, hogy e tantárgy az iskolai túlterheltség miatt annyival inkább is mellőzendő, mivel mi tanítók, — kik a képző intézetben a hangjegy szerint való éneklésben alapos oktatást nyertünk, s más zenei ismerettel is bírunk, — mi sem vagyunk képesek hangjegyről leénekelni bármely ismeretlen melódiát is; áhhoz tehetség kell. De a mi a gyakorlati oktatást illeti, az korrekt volt. Az előadás után a múlt gyűlés jkönyve olvastatott fel, melynek kapcsán Ko- vácsics Gyula értekezleti jegyző, — mint a Ili. egyetemes tanítói gyűlés végrehajtó bizottságának ülésére kiküldött képviselő — tartá meg beszámoló beszédét. Igaz, hogy a lapokból értesülénk a megtörtént gyűlésről, de Kovácsics kartársnak élő szóval előadott értesítése s helylyel-közzel tett felvilágosító megjegyzése mindvégig leköté figyelmünket. A gyűlés többi tárgyai közül csak Pataky Bélának Sipos János elhunyt kartársunk felett tartott emlékbeszédét akarom még jelezni, mely köztetszést aratott.
