Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 12. szám - Sass János: Pali öcsémnek
260 Ezekből körülbelül már kitalálod, kedves öcsém, mit akarok mondani legutóbbi leveledben foglalt azon panaszodra, miszerint községed irányadó körei a tornatanítás szükségét belátni nem akarják, s ebbeli törekvésedet erkölcsileg s anyagilag támogatni vonakodnak. A rendszeres tornázás is elméleti okoskodás eredménye. Nem mint a népeknek századokról századokra átörökölt hagyománya maradt reánk; mai népeink — ha csak könyvekből nem — semmit nem tudnak róla, volt-e valaha valahol szokásban ; hanem a neveléssel foglalkozó tudomány látta be annak szükségét, s igyekszik annálfogva mint egészen új vivmányt meghonosítani. E törekvésnek rendesen mindenütt útjában áll a népeknek, a népzömének az az ismeretes conservativ jellemvonása, mely szerint bizonyos tartózkodással s gyanakodással, bizalmatlansággal néznek minden újítás elé. Ezen kivül nálunk még az is megnehezíti a tornázás terjedését, hogy a mi szabad vérű népünk bizonyos ellenszenvet érez a formai rendszeresség merev korlátái iránt. Különösen nem szeretünk meghatározott formákhoz ragaszkodni mulatságainkban. Emlékezzél csak azon egyszerű példára, hogy milyen különbség van a nyugoti népeknek eleitől végéig egyforma táncza s a mi nemzeti tánczunk között, mely korlátlan tért enged a kedély s hangulat legváltozatosabb kifejezéseire. Azután még egy általánosan mindenütt lappangó ellensége is van az újításoknak, az tudniillik, hogy azok rendesen új p é n z kiad á s t igényelnek. A pénz pedig nem hiába nervus rerum gerendarum, mihelyt valaki ezt az ideget érinti, borzadva rándúl az össze azonnal, mint a szemérmes érzike. Ezekkel a tényezőkkel kell számot vetned. Mindenekelőtt óvakodjál, hogy a testgyakorlatoknál ne a formai rendszerességet tekintsd főczélnak, hanem azok valódi czélja: az izmok mindenoldalú hajlékonyságának s ruganyosságának fejlesztése lebegjen mindig szem előtt.' Igyekezzél kis tanítványaiddal megkedveltetni a test- gyakorlást, nem mint rendszeres oktatást, hanem mint egy nemét a játéknak a nélkül, hogy azok önállósági hajlamainak gyengéd csiráit erőszakosan letördelnéd. Itt is érvényre jusson az az elv, miszerint szabadság és rend nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmák. A czéltévesztés intő példájaként lebegjenek szemed előtt azon gyermekkertek, minőket volt alkalmad velem együtt is látni, hol azokat a szegény gyermekeket felnőttek tanítják szigorú fegyelem mellett arra, a mihez Ők tanítóiknál sokkal jobban értenek : játszani. A gyermekkerteknek az volna a helyes czélja, hogy a gyermekeknek alkalmat nyújtsanak felügyelet alatt való találkozásra és egymással való érintkezésre. De a tudós világ ennél tovább megy. Nem mondom, hogy nem volua czélszerű egy-egy játékot és egy-két napon valami kis komolyabb czélú játékszerű foglalkozást is mutatni nekik; hanem midőn az a gyermekkertésznő szakadatlanul maga választja ki a játékot és minden foglalkozást tantervszerű egyforma pontossággal s az általa könyvekből betanult játékokra azokat a kisdedeket bedresszírozza, ez nekem úgy tűnik fel, mintha a kolompár akarná tanítani a méhecskét döngicsélni. Lehetetlen, hogy az ilyen nevelés az önállóan teremtő képességnek csiráit kegyetlenül össze ne tapossa.
