Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 11. szám - Tárcza
melyet a reformáczió kora, a 16. és 17. század mutat az egyházi költészet művelésében, napjainkban Mában keressük. Azon általános érdeklődéssel, mely egyházi ügyeinket a jelzett időkben úgy egyháziak mint világiak között minden téren kisérte, megszűnt egyszersmind a kedv és lelkesedés egyházi életünknek egyik legszebb nyilatkozata, a vallásos költészet iránt is. Mikor volt a protestáns egyháznak annyi hivatott, lángbuzgalmú költője, mint amaz első két században ? Szenczi Molnár Albert óta akadt-e, ki az összes zsoltárokat, vallásos költészetünknek eme remekeit, annyi költői buzgalommal s kora igényeinek teljesen meg is felelő sikerrel öltöztette volna költői alakba ? Akadt-e azon idő óta énekügyünknek oly bőkezű maecenása, mint Rákóczy György volt, ki az öreg Graduált, két ref. püspök munkáját, díszes példányokban és hangjegyekkel ellátva saját költségén kinyomatta, s az előszó után nevét és jelmondatát sajátkezüleg aláírva minden főbb gyülekezetének becses emlékűi megküldötte? Nagyítás nélkül kimondhatjuk, hogy az újabb időkben a régiekhez méltó énekgyűjtemény vagy változatosabb tartalmú vallásos költői anthologia nem jelent meg prot. irodalmunkban. Mindez ideig csak azon morzsákkal elégedett meg egyházi énekköltészetünk, melyek az első' időknek dús asztaláról hullottak alá, noha ezek ma már jó részben „régi eledelek a mai lelkek számára“. A jelennek tehát méltán kell szégyenkezni a múlt mellett, s méltán érezhetünk Őszinte fájdalmat vallásos költészetünknek elhanyagolt, szomorú állapota felett. De emez árnyoldalok mellett épen a legújabb időben tűnnek fel egyes vigasztaló fénypontok is, melyek szebb jövendőt ígérnek, s épen ezért egyházunk sorsa iránt érdeklődő lelkünk oly édes örömmel tekint is feléjök. Midőn így vallásos költészetünk jövendő felvirágzása iránt reményt és bizalmat táplálunk szükséges is, hogy következtetéseinket szilárdabb alapra építsük, mint pusztán ama jóhiszeműségre, mely szeretcte tárgyának könnyen ad létet és valóságot, ha másutt nem, képzeletében. Midőn fentebb vallásos költészetünk hiányait felsoroltam s őszinte lélekkel elmondám panaszomat annak elhanyagolt állapota felett, azt hiszem, nem egyedül a magam nézetét és érzelmeit tolmácsoltam, hanem találkoztak az enyimekkel mindazoknak óhajtásai, kik egyházunk érdekeit szivükön hordozzák*) Sőt elmondhatjuk, hogy e panasz és más felől az óhaj általános, s annál jobban előtérbe lép, minél nagyobb buzgalmat látunk e téren más, nálunk népesebb és gazdagabb egyházak kebelében. Érzi nálunk e hiányt és panaszra nyitja ajkát minden lelkész, minden tanító, valahányszor énekes könyvünket felütve majd az alakot, majd a tartalmat kell kifogásolnia. Jobb Ízlésű híveink is nem egyszer akadnak fenn elavúlt énekeinken és kívánnak nyelvre, kifejezésre nézve szebbet, tisztábbat. Hogy pedig a prot. családnak úgy az egyszerűbb, mint a műveltebb körökben valódi életszüksége volna, hogy vallásos költészetünknek szebb termékeit koszorúba fűzve bírja, ezt senki kétségbe vonni nem fogja, a ki a vallásos költészetnek nemesítő hatását ismeri s annak szépségeit* maga is élvezni tudja. Ha világi részen ilyenek szükségérzete csak ritkábban nyilatkozik, ennek oka ggyszerűeu azon *) Míg e czikkek közlése alatt kaptam hasonértelmű sorokat megtisztelő, illetékes helyről.
