Evangélikus Népiskola, 1889
1889 / 11. szám - Tárcza
340 T á r c z a, Egy ifjú sírján. Hervad, búsul a táj, halni készül, Sárguló lomb hull rá szemfedélül: Ősz fuvalma fájó siri ének ............ G yászruhát ölt s könye foly az égnek. Sírok én is, forró könyem árja Omlik tört reményeim romjára; Büszkeségem, boldogságom, vágyam, Mind ott hervad a halottas ágyon. Ott nyugodni tér az agg természet, Mégis fáj, ha hervadását nézed .... Óh, de itt, a halál fagyos szele, Ékes tavasz virágút tépte le. Zöldéit, virult, boldogságom fája, Öröm, remény rakott fészket rája. A szél letörte a legszebb ágat S rajta gyógyíthatta» sebet vágott. Zord halál! hát nincs nálad kímélet ? ! Mért oltád ki e fiatal éltet!? Nagy Isten! ki javunkat akarod, Mért is sújt ily fájón erős karod ! ? Virág-kora küszöbéhez érve, Már is éj borult szép reggelére. . . . Kánaánt, csak álmaiban látta, Mint Mózes, be nem léphetett lába. Szeretet, köny, ima, mind hiába, — Vándor madárként szállsz jobb hazába. Vágy, terv, jövő .... mind sírba hull veled. Gyász tölti be s bánat üres helyed. Békén nyugszik, virágok közt arczod; Bennem csüggedés viv nehéz harcsot. Gyász-zsolozsma zeng s halotti ének............ Á rva szivem, hogy ne repednél meg ?! Viszik. . . . látom . . . lobog a gyász fáklya, . . . Szivem éjéi nem űzi el lángja. Zokog velem a részvevők serge .... Nem elég gyógyir az ily mély sebre.
