Evangélikus Népiskola, 1889

1889 / 11. szám - H. H.: Valami a tanitói elnevezésekről

elvégzése után, valamely rendes tanítóhoz .szegődött“, hogy annak oldalán, annak íélelőssége mellett, vele egy tanteremben működve, elsajátítsa a „tanítás mesterségét“. Ilyen, oklevéllel nem bíró segédtanító már nincs.

Ellenben van egyházmegyénkben oly segédtanító — t. i. törvényszerűen képzett s oklevéllel bíró fiatal tanító — ki öreg, beteges tanító mellett van alkalmazva, ennek tantermében s felügyelete alatt, sőt első' sorban az ő felelőssége mellett működik, fizetését pedig részint a gyülekezettől, részint a tanítótól kapja.

Van e mellett oly segédtanítónk is, leginkább nagyobb gyülekezeteinkben, ki saját tantermében teljesen önállóan működik, de a kántori teendőkben a rendes kántor-tanítónak segédkezni tartozik, miért fizetéséhez a gyülekezeten kívül hozzájárul a tanító is. Ezt segédtanítónak, amazt pedig tanítósegédnek nevezik egyházmegyénk nyelvén; mindamellett tán nem tévednénk nagyot, ha mindkettőt a „.Rendszer“ szavával segédtanítónak mondanánk, habár ez utóbbi csak a kántori teendőkben segédkezik a rendes tanítónak.

Végűi altauítónak — Unterlehrer — nevezik nálunk az oly fiatal tanítót, ki egyedül a gyülekezet által hivatván meg, saját tantermében a rendes tanítótól teljesen függetlenül s önállóan működik, fizetését kizárólag a gyülekezettől nyeri és csak a gyülekezetnek, illetve a felsőbb hatóságnak felelős. Az ily tanító azonban — úgy véljük — sem altanító, sem segéd, hanem rendes tauító ; csak azért nem nevezik ennek, hogy az egyházkerületi szabályzatban minimumképen megállapított 400 frt fizetést ne kelljen neki megadni. Mert altanító czímen alkalmazva csak 250—200 irtot fizetnek a gyülekezetek az alkalmazott tanítóknak, s így még ezen minimumból is megtakarítanak évenként bizonyos összeget.

Azonban ezen megtakarításban nem nagy köszönet van, mert az ily állomásokon épen a fizetés csekélysége miatt a tanítók folytonosan változnak, ez pedig a tanügyinek nagy kárára van. De — tovább menve — ily csekély fizetés mellett az illetők családot nem alapíthatnak, hanem privát házakban kénytelenek élelmezésükről stb. gondoskodni, vagy a legtöbb esetben épen a falú korcsmájába szorulnak. Ha tekintetbe veszszük, hogy fiatal tanítóink a legtöbb esetben 8—10 évet is ily állomásokon, ily viszonyok közt kénytelenek tölteni, úgy bizonyára senki sem veheti túlzásnnk, ha azt állítjuk, miszerint a fiatal tanítók ily körülmények között a legnagyobb mértékben ki vannak téve az erkölcsi süllyedés veszélyének, valamint az ily viszonyokból önként következő mindenféle bajoknak és kellemetlenségeknek. Hogy pedig mindez a legtöbb esetben aláássa, csorbítja a tanítóság tekintélyét általában, és e mellett felette károsan hat tanügyünk fejlődésére, ezt csak azok nem látják be, kik nehány forintnyi megtakarítást többre becsülnek bármely, épen kézzel nem fogható, erkölcsi nyereségnél, haladásnál.

Mindezeknél fogva ideje volna már, mint ez egyházmegyénk gyűlésein nem egyszer jámbor óhajként kifejezést is nyert, az ily állomásokat minél előbb rendszeresíteni, illetve az ily alkalmazásban levő tanítókat oly fizetéssel látni el, mely lehetővé teszi mindenben oly életmódot folytatniok, hogy ez működésükre hátrányos befolyással ne bírjon, vagy épen ártalmára ne legyen azon ügynek, melynek szolgálatában állanak. Ezt annál inkább kellene és lehetne is minél előbb keresztülvinni, miután az ily államások kivétel nélkül nagyobb és többnyire tehetősebb gyülekezetekben vannak.