Evangélikus Naptár, 1996

MILLECENTENÁRIUM - Bodrog Miklós: „Gyógyítsd konok pogányságunk”

„Gyógyítsd konok pogányságunk”

Megkérdezték: mire gondoltam akkor, amikor 400. énekünk vége felé a címben foglalt fohászt leírtam.

Miután őseink e hazában keresztyén hitre tértek, s az egyház által hirdetett evangéliumi tanítás és erkölcs többé-kevésbé társadalmi, közgondolkozási érték is lett, az embertelenül, főleg kegyetlenül cselekvő embert kezdték pogánynak nevezni, mert nem látszik meg rajta, hogy Krisztus hitére tért volna. A nyomorúságosán elesettet „még a pogány is megszánná”, mondták, a körtecsenésen ért Petőfi pedig így emlékezik meg arról, amit a szomszéd bácsitól kapott: „Átkozott a görcsös fütykös somnyele, / Mellyel engem oly pogúnyul csépele.”

„Pogányságunk”: az óemberünk (Róm 6,6; Ef 4,22; Kol 3,9), ami még egy „szabályos” megtérés után is ki-kimutatja a foga fehérét, akár csoportosan is, netalán kegyes kegyetlenségben, felekezeti vagy egészen más jellegű „lelki felvágásban”, arról nem is beszélve, ha kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy állítólagos hitünknek ne legyen rossz reklámja az életünk. így lehetünk ugyanis, ha nem vigyázunk, „vallásos istentagadók”, akik „-vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják” (Tit 1,16). Ide sorolható az is, ha oly buzgón fürkésszük másokban a hibát, hogy talán ugyanazt nem érünk rá magunkban fölfedezni. S hányszor megesik, hogy valami piszkot vélünk észrevenni a felebaráton, holott csak a „szemüvegünket” kellene megtörölnünk. Ez csoportos, sőt tömeges önámítás is lehet, amikor „mi” nagy egyetéréssel megállapítjuk „róluk” (akik észrevétlen bűnbakszükségletünktől függően bárkik lehetnek), hogy vétkesek. Ebben lehet éppen több-kevesebb igazság, ami azonban elfödi előlünk a magunk hamisságát, ti. hogy bűnvadászkodásunkkal szépen fölgyarapítottuk önértékelésünket, magyarán: felfulvakodtunk.

Konok dolog ez a mi pogányságunk, mikor — hogyan lopja vissza magát a lelkűnkbe egyénileg és kollektive egyaránt. A pogány ősvallás legfőbb céljának alighanem azt vehetjük, hogy szertartások, áldozatok, netalán önkínzás révén az ember megnyerje magának az emberfölötti világ támogatását — más emberekkel szemben is. Afféle fekete könyvet lehetne összeállítani arról, hogy főként az első világháborúig hányszor könyörögtek a „magas harcoló felek” egyazon Istenhez győzelemért, nem egyszer válságba sodorva katonáik keresztyén hitét.

Nacionalista pogányság is létezik, amit nem szabad összetévesztenünk a normális hazafisággal, amely nem irányul más nemzetek ellen, miközben sajátjának javát szolgálja. A vörös önkényuralom a nemzetköziség hamis jelszavával kegyetlen évtizedeken át gyúrta-gyűrte hatalma alá a különböző népeket, amivel azonban fojtást is adott az elnyomott nemzeti érzésekre. Ezek aztán, mihelyt lehetett, robbantak is, s bizony nem mindenütt vértelenül. Túl nagy kísértés a kisebbségek elnyomása. Ám hogy a magunk portája előtt söpörjünk: azt ne higgyük, hogy bármely nemzet vagy nép kisajátíthatja magának a Mindenhatót. Nagyon esz- méltetően írt erről még 1927-ben Babits Mihály A Magyarok Istenéhez címmel.

47