Evangélikus Naptár, 1996
MODUS VIVENDI - Gáncs Aladár: „Intsétek a tétlenkedőket”
„Intsétek a tétlenkedőket” IThessz 5,14 Az intést senki nem szereti. Az intés annak is nehéz, aki int. És persze annak is rosszul esik, akinek szól. De a Bibliában sokszor szerepel az intés. A Biblia világában azonban ez nem jelent sem megszégyenítést, sem megalázást. Sőt — mint majd látni fogjuk — az intés feltételezi, hogy az illetőt szeretem. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy ma, amikor jelszóvá lett az „önmegvalósítás”, idősek és fiatalok egyaránt szinte reflexszerűen tiltakoznak mindenfajta intés, figyelmeztetés ellen. Amikor tehát most a Biblia világossága mellett a fenti igénk alapján az intésről fogunk szólni, eleve tudhatjuk, hogy egy „hálátlan” feladatról lesz szó. A bevezetőben mondottuk, hogy az intés gyakran szerepel a Bibliában. Tehát ha a mai keresztyén családban és gyülekezetben egyre kevesebb az intés — ez csak az igétől való eltávolodásunknak a jele. IThesszalonika 5,14-ben az intés szó eredeti jelentése: „rendreutasít, korhol, megró, megfedd.”— Róma 14,14 azt mutatja, hogy az intéshez bizonyos képesség kell. Érdekes, hogy másutt viszont az ún. „lelki ajándékok” sorában áll, mint egy ajándék a többi között (Róma 12,8). Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szülő, keresztyén nevelő ne lenne köteles inteni. De vannak, akik különösen is alkalmasak az intésre. — Kolossé 3,16 szerint a tanításhoz szorosan hozzá tartozik az intés. A prédikációban is mindig kell lennie olyan személyes és gyakorlati felszólításnak, ami voltaképp az intéssel egyenlő. Az ige soha nem elvont igazság, hanem útmutatás, felszólítás valaminek elvégzésére is. Az evangélium nem azt jelenti, hogy a keresztyénség csupán passzív, tétlen igehallgatásból áll. Döntő azt hangsúlyozni az intéssel kapcsolatban, hogy annak a gyökere nem lehet más, csak a szeretet. „Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet” (lKor 4,14). Kérdés ezek után: mire kell intenünk? Természetesen nem lehet mindent felsorolni, ezért most csak hármat emelünk ki: küzdelemre, munkára, szolgálatra. 1. Ismerjük a közhellyé lett jelszót: „Az élet küzdelem!” De vajon mit értünk ezen? A mai sikerközpontú világban főleg azt, hogy küzdők, hogy legyőzzem a másikat. Fölébe kerekedjek anyagiakban, hatalomban, dicsőségben... Az ige nem erre a küzdelemre biztat, hanem a „nemes harcra” amiről Pál is ír (2Tim 4,7). Mert a hit harca nem választható el a mindennapi élet harcától. Ez nem a templomban dől el vasárnap, hanem a hétköznapi életben. Aki a hit harcát vállalja, az tudja, hogy ez nem a másik ellen, hanem önmaga elleni harc. Már a kisgyermeket inteni kell: győzze le önzését amikor minden játékot elvesz a másiktól, mert magának akarja. Továbbá: ne sajnáljuk gyermekeinket vasárnap reggel kihúzni az ágyból, hogy el ne késsenek a templomból... győzzük le magunkat és mondjunk le a vasárnap délelőtti ebédfőzésről, hogy együtt mehessen a család a templomba. Ez harc. Harc az is, amikor lezárjuk a tévét, mert tudjuk, hogy a film, amit megnéznénk, romboló. 24
