Evangélikus Naptár, 1996

MODUS VIVENDI - Dr. Szabó Lajos: : „Mert nem tisztátalanságra hívott el minket Isten, hanem megszentelődésre”

Pál apostol gyógyító igéje nem a múlt és a hátrafelé tekintés útjára hív minket, hanem éppen arra, hogy új feladatokat új lendülettel tudjunk betölteni. A család ugyanaz marad, a gyülekezet ugyanazokból áll a jövőben is és az egyház népe sem cserélődik ki. A megújulás igazi alapja nem a környezetünk átalakulása, hanem az a tudat, hogy célja van az életünknek. Sok szempontból visszahúzó környezetben, depresszió és pesszimizmus fertőzte világban a krisztusi magatartás nem azonosulhat a világvége-hangulat felelőtlen konzum-életmódjával, hanem szembelyezkedik épp a bátor céllátásával. A cél pedig ez a szándék: „Istennek tetsző módon szeretnék élni.” Enélkül nem újul meg sem személyes, sem közösségi életünk.

Nem lehet drága az időnk arra, hogy megvizsgáljuk életünket és munkavégzésünket ebből a szempontból, mennyire fontos nekünk ez a kritérium: Istennek tetsző módon szeretnék élni, mert magam is így gyógyulok és újulok meg? Hány egyéb érdek előzi meg ezt a célt? Hány egyéb félelem uralkodik el pillanatok alatt rajtunk és szorítja háttérbe ezt az elvárást életünkben? Néhány évtizede még elég volt a harangszó hívogatásnak. Ma már csak a személyre szóló meghívó indít, vagy már az sem. Nem gondoltuk, hogy a kellemesebb életkörülmények világában éppen az egyházért végzett önzetlen szolgálat zsugorodik össze a legelsők között. „Ma a lehetőségek adottak, de nem tudunk élni velük” — vajon ez a sokszor elpanaszolt mondat mit takar igazán? Azt hiszem, elsősorban nem megfáradást, hanem a cél bizonytalanságát. Az előretekintés rövidségét. A kishitűség növekedését. Ebből kellene minél gyorsabban és minél nagyobb erővel kitörni.

Semmire nincsen nagyobb szükségünk, mint arra az új látásmódra, amelyet így ad elénk Pál apostol: „Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre.” A tisztátalanság minden formája fárasztja, kimeríti az embert, még ha nem is számolunk ezzel. Zavaros környezet, megkavart gondolatok, öszekuszálódott érzelmek tengerében előbb-utóbb leépülünk. Enerválttá válunk és képtelenek leszünk a regenerálódásra, a jó értelemben vett produktivitásra. Ez azért nagyon veszélyes, mert oda küldettünk, ahol emberek elveszítik vagy elfelejtik az igazi cél szolgálatát. Csak akkor tudunk hozzájuk odafordulni, ha ráébredünk arra, hogy a megosztottság, az összemosás elveszi a maradék erőnket is. Elhivatásunk célja nem kényelem, nem nyugalom és nem a vele járó előnyök, hanem odaadás, felvállalás és megosztás. Környezetünk tisztátalansága pedig semmilyen módon sem lehet magyarázat lazításra, megalkuvásra és szolgálatunk megtagadására.

Nagyon sokszor megtanulhattuk már eddig is, hogy a keresztyén ember és a Földön élő egyház sem kivétel a kísértések és buktatók alól. Kisiklott életek, de- rékbatört pályák képe ott lebeghet előttünk. A döntő kérdés azonban sohasem ezek számbavétele, hanem az, hogy lesznek-e a kitaszítottakból helyresegítettek, a kisiklottakból helyreigazítottak és az elesettekből felsegítettek.

A megszentelődés Isten hatalmas és önálló munkája. A Szentlélek erőtere minden időben csodaként járja át az emberi élet mélységeit. Ezért hihetjük a törékenységünkben rejlő alkalmasságot, a kicsinységben szunnyadó energiát és a lehe21