Evangélikus Naptár, 1994
ÉLETJELEK EGYHÁZUNKBAN - Kertész Eszter: A Bárka kincsei
egy tábort szerveztünk. A célom azonban most nem az, hogy beszámolót írjak a munkánkról. Azokat a kincseket próbálom összegyűjteni, melyekkel a Bárkán keresztül gazdagít a Gondviselő. Elsősorban mozgássérültekkel való élményeimből merítek, de azt hiszem, hasonló „ajándéklistát” bármely másik csoportba tartozó társam is össze tudna állítani. Az első kincs a nem eltöltött, hanem megtöltött percek, órák, napok. Ügyes-bajos dolgaim után szaladgálás helyett megetetni egy mozgássérült asszonyt, odahúzni egy széket egy tolókocsis barátom mellé és meghallgatni őt, együtt mosolyogni vagy sírni vele. Csodálatos alkalmakat kapok arra, hogy megállhassak, s tanulhassak a másikra figyelni. Azt hiszem, életünk legmaradandóbb pillanatai azok, melyekben más felé fordulunk, vagy felénk fordul valaki. A második kincs: a nyitottabb szem, amely élesebben látja a világot - a maga szépségében és nyomorúságában. Látni, hogy milyen belülről egy szociális otthon, és látni, hogy a derű mégsem csak a körülmények függvénye. Néha valóban megérteni Jézus^ egy-egy szavát, és megérezni valamit abból, hogy mit jelent a szenvedés. És rádöbbenni: mennyi mindenem van, amiért oly gyakran elfelejtek hálát adni. A harmadik kincs: a társak. Sok, számomra kedves embert kaptam barátul a Bárka által, a „segítők” és a „gondozottak” közül egyaránt. A barátság szempontjából nem kérdés, hogy a másik meg tudja-e fogni a kanalat vagy tolnom kell-e a kocsiját, ha sétálni megyünk. Itt már nem gondozók és sérültek vagyunk, átértékelődnek a szavak, és ^sokszor nem egyértelmű, ki szorul rá jobban a figyelemre, beszélgetésre. Évtizedek óta szociális otthonban élő, tolókocsihoz kötött barátunk súgta a fülembe az egyik látogatásomkor: „Mindennap imádkozom értetek!” Szorosan idekapcsolódik a negyedik kincs: a krisztusi szeretet. A szeretet, amely feltétel nélkül fogadja és elfogadja a másikat. Mozgáskorlátozott társaim közül többen képesek elvárások nélkül szeretni. És ez a szeretet nyitott, bizalomteli légkört szül, amelyben helyükre kerülnek a hangsúlyok. Legszebben az izmain uralkodni nem tudó, de mindig ragyogó szemű barátunk foglalta össze évekkel ezelőtt: „Nem az a fogyatékos, aki nem tud járni, hanem az, aki nem tud szeretni”. Kívülállók gyakran megdöbbennek „áldozatkészségünkön”. . . Pedig nem önfeláldozásról van szó, hanem arról, hogy az Isten egymáson keresztül is gazdagít és szeret bennünket. Kertész Eszter 46
