Evangélikus Naptár, 1994
VERSEK,ELBESZÉLÉSEK
a Jézus Krisztus, megbukott a komenizmus!”. Az én Janim meg csak húzogatja a vállát, húzogatja a vállát és egyszer csak kiböki — Arankám! Kiszaladt alólam a Párt! - Ott egye meg a fényé! - gondolom - csak nekünk ne legyen valami bajunk belőle. Látom ám hogy olyan furcsán mosolyog és azt suttogja közben - hja ja most nem dolgozni kell, hanem gondolkodni. . . Szegény ekkor már igen rossz bőrben volt, a színe se tetszett nekem, alig evett, a keze is remegett, de azért délutánonként eljárt a presszóba. Talán két héttel előbb, hogy a kórházba került volna, estefelé mikor hazajött a presszóból — ekkor már klubnak hívták - elibém áll, erősen a szemembe néz és halkan csak annyit mond - Arankám beléptem a Demokrata Pártba. — Szent Szüzanyám! kiáltottam, mi lesz velünk, mi lesz velünk? A Jani csak megfogja a kezemet olyan remegősen megsimogatja a homlokomat — mondtam már Arankám — suttogja — most gondolkodni kell. . . Friedman úr, tudod a Friedman főorvos úr a kórházban, biztosan láttad már, az a magas ősz hajú, azt mondja nekem - Csuti úr, már akartam magának szólni, maga becsületes gondolkodású tisztviselő volt mindig, párttag létére megalázták, háttérbe szorították, sose lett volna magából osztályvezető, nem gondolja hogy magának mégis csak köztünk volna a helye? - Istenem, Istenem hogy milyen jól belelátott a Friedman főorvos úr az én Janimba! De milyen igaz, szegény egész életében olyan szabad gondolkodású volt, sose dicsekedett vele hogy mire gondol, mindig csak tette a dolgát, csak tette a dolgát. . . csak tette a dolgát. . . Ekkor összerezzent a vézna kis özvegy, dübörgő, félelmetes hangok törtek fel a sírgödörből a tudatába hatolva, és visszaébredt a szertartás valóságába. Temetés után a család és a legközelebbi jóbarátok összeültek Csutiéknál egy kis beszélgetésre, hogy a magára maradt özvegy ne érezze olyan hirtelen a szörnyű egyedüllétet. Szép vigasztaló szavakat mondtak, emlegették, dicsérgették a megboldogultat. Idézgették szólásait, tetteit ahogy ilyenkor illik. Az egyik vő, aki közgazdász a megyénél, aprókat köhhentett, körülhordozta a tekintetét és fojtott hangon megszólalt - Nna igen, igen, természetesen, de azért mégsem hallgathatom el, hiszen úgyis tudjuk mindnyájan, hogy az öreg - nyugodjon békében - nagy köpönyegforgató volt mindig! Hirtelen csend lett. Furcsa váratlan csend. Olyan mint amikor a rekeszizom megfeszül a lélegzetelállító élmény hatása alatt. Többen célzást sejtettek benne, voltak akik egyenesen személyes provokációnak érezték a kijelentést. Bizalmatlanul méregették egymást, vajon ki mire gondol? Hova is tartozik valójában? Az arcok megkeményedtek és a szemekben újnak tűnő, igazában ősrégi gyűlölet szikrázott. Hangos szóváltás kezdődött, vaskos sértő szavak röpködtek a levegőben az előbb még látszólag egymást értő emberek között. Megfeledkeztek az alkalomról, emlékezések helyett már a hétköznapok acsarkodása fuldokolt a lelkek mélyén, kegyeletsértés eszébe sem jutott senkinek. Ebben a családban, ebben a családi társaságban most indult el a legújabbkori történelmi változás folyamata, akárcsak a mustban az első szénsavbuborékok, úgy törtek a felszínre a sokáig elfojtott indulatok. . . Az ajtóban hirtelen megjelent, fekete rigóként röppent ide a törékeny özvegy, megrezzentette az asztalnál ülőket kedves mosolyával. Hatalmas 123
