Evangélikus Naptár, 1994

VERSEK,ELBESZÉLÉSEK

Janit behívják katonának SAS-behívóval. Jani péksegéd a szomszéd kis városban, onnan biciklizik haza majdnem naponta. Jó gyerek hírében áll, de azért vasárnaponként eljár a kocsmába a barátaival és hajnalban részeg, rekedt hangon végigüvöltik az utcát, hogy „Nem lehet a szerelemmel játszani. . meg „Kislány vigyázz el ne hibázd. . Ilyenkor fél tőle és a vastag dunna alatt hallgatózva sejtelmes érzések lepik meg, amiktől már el sem tud aludni. Aztán egyszercsak előáll a szegény Jani, megmutatja a behívóját, olyan a szeme mintha rítt volna, ügyetlenül megcsókolja a nyakamat meg az arcomat kétszer is, összecsapja a bokáját és megy, megy, megy egészen a Donkanyarig.

46-ban jött haza egy kis kerülővel. Alig ismerték meg, apám először be se akarta engedni olyan rossz külseje volt. Végül is a hangjáról, meg a bal keze hüvelykujjáról ismertek rá, ahol a körme hiányzott, mert gyerekkorában a szecskavágó megrövidítette.

Peregnek az események, a nagy szegénységben lakodalom. Édesanyám féltve őrzött damaszt abroszával terítik meg a nagy asztalt. Alig van vendég, még muzsika sincs a lakodalmas háznál. Nem csoda hiszen a háború után majdnem minden háznál van kit siratni. . . Aztán egymás után jönnek a gyerkek, két lány egy fiú és csak a nagy szegénység meg a munka látástól vakulásig. Janival csak vasárnap beszélgethetünk egy kicsit, de jobb nem beszélni. Se szerelem, se vendégség csak úgy magunknak vagyunk, mint a faluban a többiek is, egyik ettül fél a másik attúl, jobb a békesség.

Egyszer bejön ám hozzánk a párttikár és azt mondja a Janinak - Csuti elvtárs! Maga olyan közülünk való ember, miért nem lép be a pártba? — Az én Janim csak húzogatja a vállát és rám néz. Aztán csak belépett és mindjárt könnyebben ment a dolgunk. Elköltöztünk a városba, én akkor kerültem a vajgyárba, emlékszem nehezen szoktam meg azt az erős szagot, a Jani meg a Tanácsnál kapott olyan tedd ide vedd oda állást. Nagyon megszerették az elvtársak, most is látom, hallom a hangját amint azt mondja- nem tettem én semmi különöset kérem, csak a dolgozó népet szolgálom!- és összevágja a bokáját. Otthon meg csak azt hajtogatta — hja kérem mostanság nem gondolkodni kell hanem dolgozni, ugyebár? — Igen szerette szegény azt mondani hogy „ugyebár”, mert olyan tanultemberesen hangzott. Na, aztán küldték ám tanulni rogyásig, szakérettségit tett meg mindenféle tanfolyamot meg iskolát végeztettek vele, én meg közben észrevétlenül megöregedtem. . . Janiból Csuti elvtárs lett, akit mindenki ismer a megyében, pénzügyi osztályvezető-helyettes. A munkáját egy szálig pontosan elvégzi, nyugodt lehet a főnöke nem tör a helyébe, vadászni se jár, nemigen iszik csak egy kicsit kurvás. Nem törődtem vele a pénzt haza adta rendesen, az útiköltséget meg mindenféle elszámolást úgy intézte hogy belefért ez is meg az is.

Tavalyelőtt, mikor a fiatalítási program miatt nyugdíjba küldték, nagyon bánkódott. Észrevettem, hogy a szeme mindig csak messzire néz, a nyakán meg az erek megvastagodtak. Hát aztán csak megbolydul a Világ egyik napról a másikra, a kommunisták szidják egymást és mindenki szidja a kommunistákat, a ruszkiknak meg egyszerre kitellett a becsületük!

Na iszen, mit tesz Isten, egyik naprúl a másikra megszűnik a kommunista párt, a sánta Bözse az a munkásőr utcai, már úgy köszön, hogy „dícsértessék

122