Evangélikus Naptár, 1993
ifj. Hafenscher Károly: Szolgálunk börtönökben
Szolgálunk börtönökben Hosszú idő után ismét adott a lehetőség, hogy lelkészek a büntetésvégrehajtó intézetek kapuin belépjenek, s ott az evangélium hirdetésével közösségi és személyes szolgálatot végezzenek. Az új szolgálati területen kétféle érzéssel dolgozunk, mindazok, akik hívó szóra, vagy a helyi adottság kihívására „beszálltunk” ebbe a munkába. Egyrészt meghatároz a nagy lehetőség öröme, az újdonság lendülete, a korábban tiltott misszió elkötelezettsége, másrészt állandóan kíséri munkánkat a tudat: kezdők vagyunk, „mezitlábasok” a témában, ügyetlenkedők a gyakorlatban. Ehhez hozzájárul, hogy a gyülekezeti lelkészként e munkát végzők számára nem kiemelt terület ez, hanem egy a sokféle munkaág közül. (S illene „profinak” lenni a gyermekmunkában éppen úgy, mint az idősek gondozásában, a bibliaóra műfajában csakúgy, mint az igehirdetés, s a liturgia területén, a kórházi szolgálatban hasonlóan a kimondottan egyházi célú közélethez — érthet valaki ennyi mindenhez?) A lehetőséget azonban felkínálták, és bűn, hűtlenség lenne, ha nem élnénk vele. Kiket gondozunk? Elsősorban nem gyülekezeti tagokat, s javarészt nem is evangélikusokat. A börtön falain belül ismeretlen a felekezeti szükkeblüség. Ezért természetes nálunk, s talán mindenütt, hogy ezt a szolgálatot ökumenikus keretek között, testvéregyházaink kollegáival végezzük. A rács mögött ülők jelentős része nem is tudja, hogy meg van-e keresztelve. (Bár volt már teológiailag magasan képzett „kuncsaftom” is.) Kiket gondozunk? Az élet peremére került embereket, akiken segíteni emberfeletti feladat — s a mi dolgunk az „emberfelettit” emberközelbe hozni. Ez nem mindig egyszerű. Magyarul beszélünk, s mégis más nyelvet. . . Két éve végzem a börtönmunkát, de még mindig csak próbálgatom, tanulgatom azt a kifejezésgyűjteményt, ami nem jelent igénytelenséget, de érthető a teljesen világias (alvilágias) ember számára is. S tanulom a módszert, amivel egy börtönviselt ember megközelíthető. Az az ember, aki egyszerre sziklakemény, megkérgesedett szívű, de ugyanakkor hallatlanul érzékeny. Nincsen ehhez a munkához fényes díszlet, gondolatokat ébresztő, meghitt kápolna. Csak egy cella, vagy rideg terem. De talán ez is arra késztet, hogy még több kerüljön be a falak közé a Világ Világosságából. Van, kivel szót értek, van kibe egy esetleg kicsírázó magot vethetek, s van akiért „csak” imádkozni tudok, mert szóba nem áll velem, vagy éppen kigúnyol. „Prédikálni” nem szabad (ezt a műfajt hallgatóim nem ismerik, vagy nem fogadják el), kétoldalú beszélgetést folytatni kötelező, mindent meghallgatni alapvető szabály. S akkor elindulhat valami amiben fokozottan érezhetjük Jézusnak ma a Szentiélekre érvényes szavát: . . .nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Az újfajta kihívás egyrészt energiát vesz el a hagyományos értelemben vett gyülekezeti munkától (s legyen áldott a gyülekezet, amely hátteret biztosít egy ilyen, nem közvetlenül gyülekezetépítő jellegű szolgálatnak), ugyanakkor a lelkész számára jó iskola, hogy megkeresse a sablonoktól, frázisoktól mentes, szokványosságba nem süllyedő evangéliumhirdetés korszerű módját — amire rácson belül, rácson kívül egyaránt szükség van. Hogy ne a fejek felett szálljon el Isten üzenete, hanem a szívekig találjon az életformáló, életújító örömhir. ifj. Hafenscher Károly 3 33
