Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
A templomi áhítat mint valami láthatatlan üvegbúra a gyülekezet felett, abban a pillanatban hangtalanul összetörött. Mi gyerekek hamar elfelejtettük az iskolai izgalmakat, a szabadság mámorában úsztunk, boldogok voltunk a forró nyár ölén, mindenki élte világát. Én a balatoni nyaralásból, drága öreganyám unokaszeretetéböl hazajőve, úgy éreztem hogy közben megváltozott a falu. A házak kicsinek, kopottnak, a fák porosnak tűntek előttem, semmi sem tetszett, szóval unatkozni kezdtem. Feltettem hát a fejemre a „balatoni sapkát” és kimentem az utcára villogni. (A sapka fehér vászonból volt, zöld átlátszó simléderrel.) A „csodálok”, akárcsak a verebek betakarításkor a csűrben, azonnal ott termettek. Mintegy „diplomáciai bevezetésképpen” mezítlábas lábainkkal rugdosni kezdtük a port. „Szerelésünk” hajszálpontosan egyforma: napszítta, barnára fakult, hajdan fényes-fekete klottnadrág és semmi egyéb, kivéve természetesen engemet a „balatoni sapkával”. Hunyorogva néztem körül a simléder alól, hogy nyugtázzam az elismerő pillantásokat. Nem szólt senki. Úgy tűnt, mintha irigység és gúny volna az arcokon — na mit szóltok a sütyühöz? - kérdeztem most már bosszankodva — sömmit - hallatszott kelletlenül innen-onnan. A következő pillanatban, hirtelen megjelent Fillér Jóska is. Féllábra állt és a másik lábával vakargatta a bokáját, arcán őszinte csodálkozás volt, száját tátva felejtette mint tavaly a cirkuszban. — Jó a sütyü, mi? - kérdeztem tőle is. Tovább vakargatta a bokáját, majd nyugodt hangon megállapította - Ippen ollan vagy mind a majom! - Felszabadult röhej tört fel minden oldalról, úgy mint amikor valaki fején találja a szöget, ami már réges-régen szúrta az oldalakat. Földhöz vágtam a „balatoni sapkát”, öreganyám ajándékát megtagadtam a nyilvánosság előtt, azóta sem látott ilyen sapkát errefelé senki, Vas megye szélén, Sopron megye határán! A Nyár tovább lépett. Már cséplőgépek duhogtak a kertek alatt, a masinák néha harsányat füttyentettek és porfelhők terpeszkedtek a leszálló nap vöröses fényében. A tehenes gyerek egyszer azt újságolta, hogy Fillér Jóskát csúnyán megverte a pék mert zsömlét lopott. A falu véleménye megoszlott. Voltak akik helyeselték a pék szigorúságát de a többségnek nem tetszett — kár vót bántanyi azt a szegín gyereket egy pönnyedt zsömléért — mondogatták. Jóska hamar kiheverte a súlyos ütéseket, a keserves megpróbáltatásnak hamarosan már a nyoma sem érződött a hangulatán, talán csak a rángásai lettek gyakoribbak. Messze elkerülte a „Turcsányi sütöde” tájékát. Egyik délután hirtelen beborult az ég, fényes villámok és hatalmas dörgések uralták az égboltot, mi gyerekek ősi félelemmel húztuk meg magunkat otthon. Nagy zápor pásztázta a háztetőket és a határt, az öregek aggódtak a jégeső miatt, de ez most szerencsére elmaradt és hirtelen kiderült. Csodálatos szivárvány hidalta át a falut és felszabadultan rohantunk ki az utcára, a langyos pocsolyákban nagyokat toccsantva. Fillér Jóska mint egy elszabadult csikó úgy vágtatott végig a falun és egyre azt kiabálta — dörög az ég, betojt a pék! dörög az ég, betojt a pék! — A többi gyerek különféle változatban utána, csakúgy harsogott. Ám ennek a gyerekkiabálásnak aztán következményei lettek. Mondják hogy ezentúl a kocsmában, mikor a pék is ott volt, csak annyit kellett mondani — Turcsányi, dörög az ég. . . — már repült is a szódásüveg. Az idő már nem lépegetett, hanem sietett, futott. Nem évszakokban hanem években, később már évtizedekben mértük az élet folytatását. Már nem ártatlan nyári zivatarok dörgései és villámai riasztották a kis falu népét, hanem a háború mindent felkavaró ítéletideje. Mikor elmúlt, alig ismertünk egymásra. A változások elvarázsolták ezt a meleg fészket is ami a maga nemében eredeti és bájos volt, ma már olyan 122
