Evangélikus Naptár, 1983

Elbeszélések, versek

Laci rámnézett, szórakozottan, mint aki egy egészen más világból tér vissza.- A megyében most az újsággal is volt hivatalos dolgom. A főszerkesztőjük roppant udvarias és tisztelettudó volt. Véletlenül említette Feri nevét, és elmesélte, hogy a legutóbbi italos botránya miatt túl kell adnia rajta. Szörnyülködtem, amikor megtudtam, hogy mi lett ebből az emberből. Fogalmam sem volt róla, hogy itt él. Nem árultam el, hogy barátom volt, csak annyit mondtam, hogy ismerem. És megkértem a főszerkesztőt, hogy tartsa meg Ferit. Az ügy el van intézve, maradhat.- Aztán elmentem hozzájuk. Kopott otthon, elvénült, félénk feleség és négy pompás gyerek. A nagyobbik szakasztott olyan mint Feri az érettségi előtt, villogószemű, bozontosfejű lelkes kölyök. Amíg Feriért elküldték a kocsmába a középső gyereket, addig ezzel a fiúval beszélgettem.- Aztán megjött Feri. Elrémültem, amikor megláttam. Tiszta ősz, csupa ránc, lompos, pókhasú, réveteg tekintetű. Roppant alázatos volt, tudta rólam, hogy mivé leltem. Amikor elmondtam, hogy az újságnál leállítottam a fegyelmijét, sírvajákadt. Mindenáron bort akart hozatni a találkozás örömére. Az asszony sírt örömében, hogy megmarad a kenyér.

Laci rámnézett, de ez már nem a régi Laci volt. Nem érdekelte az elégtétel, a végső eredmény. Feri már szánalomraméltó roncs, a versengés szóba sem jöhet. Én sem tudom, hogy a háborús sérülés rokkantja-e, vagy a háború előtti protekciós országé. Egy bizonyos. Mindig csak állóhely jutott neki, nem engedték előre. Végül már nem is akart. így maradt.

Laci rám nézett.- Most már ha akarna, sem tudna előrelépni. És a tehetség is haldoklik benne. Csak a harmadosztályú újságíró-iparra jó, abban is segédmunkás. Nyugdíjig.

Elmosolyodott.- De a fia írogat! Nagyon jó írásai vannak. Tudod, nyáron feljön hozzám, az érettségi után, és a hóna alá nyúlok. Ez a Feri nem veszhet már el.

Puhán suhant velünk az autó a Kamaraerdő szerpentinjein.

160