Evangélikus Naptár, 1983
Elbeszélések, versek
H. Németh István írása Osztálytársak Sokan voltunk az autóbuszmegállónál. Fázósan toporogtunk a kisváros főterén, de csak nem jött a pesti busz. Jött egy személygépkocsi, füstszínű állami Mercedes. Az utasa odahajolt az ablakhoz, integetett felém. Aztán váratlanul felsivított a fék, és húsz méterrel odébb megállt a Mercedes. Jólöltözött férfi ugrott ki hátulról, arca ismerősnek tűnt. Amikor átölelt, akkor ismertem fel. Szállási Laci volt, régi barát, osztálytárs. Pestre igyekezett és magával vitt engem is. Az autóban jó meleg volt, csakhamar letettem a kabátomat és kényelmesen hátraültem. Laci ezalatt elhalmozott kérdésekkel, Hogy élek, hogy vagyok, mit csináltam most ebben az álmos kis fészekben. Türelmesen válaszolgattam neki. Laciról tudtam, hogy az állami könyvkiadás egyik vezérembere, érti a dolgát, és jó érzéke van a könyvsikerek megítélésében. Aztán ahogyan történni szokott, udvariasan érdeklődtünk a család felől, hogy utána a volt osztálytársak következzenek. Laci a térdemre csapott.- Tudod kivel találkoztam ma? A Csike Ferivel!- A Ferivel?- csodálkoztam, - hát él? Azt hittem elpusztult á háborúban. Az írásait nem láttam, pedig írni aztán nagyon tudott. Az osztálynak és városnak nagy reménysége volt.- Nem tévedtem, ha mondom. Beszélgettem is vele.- És ír még? Laci legyintett. A megyei lapnál újságíróskodik. Fullánkos kis cikkeket ír, összeférhetetlen természet, alkoholista, adósságai vannak, a családja nyomorog. Csak azért tűrik ott meg, mert a feje egy óriási lexikon, és a kulturális kérdésekhez senki sem ért úgy mint ő. Hallgattunk mind a ketten. Odasandítottam Laci arcára, és kerestem rajta az enyhe káröröm jeleit, de nem láttam ezen az arcon mást, csak sajnálkozó, letört részvétet. Mert ők riválisok voltak végiga gimnáziumi években. A Feri nagy tehetség volt. Magyar dolgozatai kitűnők. Csodaszép verseket írt. Éveken át szinte ő írta egyedül az osztályújságot, frappáns, műsoros délutánokat rendezett. Színdarabjait is előadtuk. Ő volt az önképzököri elnök. Apja altiszt volt a járásbíróságon, kis ijedt, keshedt ember. Nem sokat törődött a fia sikereivel, elég volt a nagy család gondja. Az első elismerést akkor kapta tőle Feri, amikor a helyi lapban megjelent egy vezércikke március tizenötödikén és tíz pengő honoráriumot küldött a szerkesztőség. Ugyanakkor Szállási Laci is írogatott. Pontos, precíz írásai voltak. De hol volt az Feri szárnyaló gondolataitól! Hemzsegett a közhelyektől. A szülei persze istenítették. Laci őszinte tisztelője volt Ferinek, s noha jóbarátok voltak, mégis állandó versenytársként birkózott vele. Feri hallatlan tehetségével szembe Laci csak roppant szorgalmát szegezhette. Amaz féktelen, csúnya, éz simulékony, jóképű.
